9.
Álomkórász álmodott. Nyilván elnyomta a buzgóság a díványon a nagy várakozás közben. Másként nem történhetett. Azt álmodta, hogy fekszik a díványon, és várja a feleségét, hogy jöjjön föl a hatalmas lakásba, és vigye el a cuccait, vagy legalábbis tisztázzák, miket akar elvinni. „A mosógépet nem adom”, fogadkozott Álomkórász magában, „ha kell, ráülök, hogy el ne vigye. És ölembe veszem a mikrohullámú sütőt. Ha már a szívemet elviszi, ezt a kettőt hagyja meg nekem.” Erre gondolt Álomkórász álmában, és várta a feleségét. És a legkevésbé sem aludt. Egyszer már aludt el álmában, s azt álmodta, hogy alszik, s olyan volt az egész, mint egy csalimese egy házról, amelyben nincsen más csak ajtók, minden ajtó mögött újabb ajtó, amiket hiába is tár ki az ember, csak újabb ajtóra lel. „Mélységes mély az álom kútja, vagy tán feneketlen”, gondolta akkor álmában Álomkórász, és újabb álomba merült. Most azonban álmában nem aludt, hanem várta a feleségét. A feleségét, aki már órák óta késett.
Álomkórász ismerte ezt a szokását, mint a rossz pénzt. Életében egyszer volt pontos a felesége, az első randevújukon, amiről viszont ő késett el. Ő, aki életében soha sehonnét. Akkor viszont igen. Felcserélődtek a szerepek, s Álomkórász ezt sorsszerűnek vélte. Persze az ellenkezőjét is annak vélte volna. Alapvetően mindent annak vélt: azt is, hogy március elején esett a hó, s hogy egy olyan teázóba ültek be aznap este, melynek a közelében egy rég halott barátja lakása volt. Mindez sorsszerűvé tette számára ezt a találkozást. Álomkórász meglehetősen szabadon értelmezte mindig is a sors fogalmát. Kicsit úgy, mintha a sors egy kufár lenne, akit csak meg kell tömni pénzzel, s akkor minőségi árut ad cserébe. Mondjuk egy jobb sorsot. Hét év magány után a további életre szóló, garantáltan összkomfortos boldogságot. Így hitte Álomkórász, s amikor a második randevúról a felesége jócskán elkésett, elnézően mosolygott, és arra gondolt, hogy a sorsáról senki nem késhet le.
Most azonban, ahogy feküdt a díványon, és azt álmodta, hogy a felesége késik, Álomkórász egyáltalán nem mosolygott elnézően. Sőt, forrt benne a düh. Próbált úgy tenni, mintha nem forrna, de igyekezete nem volt igazán őszinte. Így aztán, amikor a felesége megállt a dívány mellett (egy álomban sosincs csengetés, sem ajtónyílás, ott csak jelenlét van, vagy hiány), olyan vészjósló higgadtsággal kérdezte meg tőle, merre járt idáig, hogy az asszonynak tudnia kellett volna olvasni ebből a vészjósló higgadtságból. Ám az asszonyka régóta nem olvasott, nem volt rá ideje, csak a munkára volt, s ha esetleg másra is, nem kötötte a világ orrára. Bűnbánó mosollyal közölte, hogy takarított, s közben úgy csillogott a szeme, mint egy fruskának, aki épp egy kóstolónyit nyelt a bűnbeesésből. Ez a csillogás volt az, ami túl ment egy bizonyos mértéken. Mondjuk a csillogós, vagyis a csillagos egen. Álomkórász úgy kezdett el hirtelenjében üvölteni, mint egy bizonyos féreg, amelynek négy lába, nagy farka és éles fogai vannak, s éppen valamely fával akadtak gondjai. Arról üvöltött valamit, hogy a feleségének van képe takarításról beszélni, amikor a hatalmas lakásban az utóbbi időben, vagyis az elmúlt egy-két évben, egy szalmaszálat nem sok, annyit sem tett keresztbe. Ezt üvöltötte Álomkórász, ám amilyen hirtelen kezdett el kiabálni, olyan hirtelen hagyta abba. Mert észrevett valamit. Azt vette észre, hogy a felesége egyik szeméből elindul egy könnycsepp, és meg sem áll az álláig, ahol imbolyog egy-két pillanatig, mintha nem tudná eldönteni, folytassa-e az útját, majd hirtelen dönt, és lecseppen a padlóra.
Álomkórász álmodott. Azt álmodta, hogy az ablaknál ül a fotelban, ölében a feleségével, akit ráz a zokogás. Sírt Álomkórász felesége, és sírása megrengette a világot, legalábbis Álomkórász világát mindenképpen. Csitítgatta a feleségét, vigasztalta, babusgatta, s minden második szavával bocsánatot kért tőle. Végül használt a vigasztalás, az asszony már csak éppen szipogott néha, s úgy hajtotta Álomkórász vállára fejét, mintha soha nem akarná elvenni onnan. Így ült Álomkórász a feleségével az álmában, s ahogy ült, s arcán érezte a súlyos női könnycseppeket, arra gondolt, hogy végül mégis minden megvan. Megvan minden: asszony, álom s a világ rendje, melyben minden jóra fordul. S ahogy ezt gondolta Álomkórász, egyszerre halkan, nagyon halkan meghallotta a felesége hangját, amint azt suttogta közvetlen közelről a fülébe: „Ugye a mosógépet magammal vihetem?”
