16.
Meglepően könnyű volt elcsábítani. Még könnyebb, mint annak idején, pedig akkor sem volt nehéz. Olyan volt ez a cigarettázó nő, mint egy közigazgatási Eurüdiké, akit csak fel kellett hozni az álvilágból, és aztán már megy minden magától. Megy ő is magától az Orfeusza után. Elszívta a cigarettát, befejezte a duzzogást, és az első hívó szóra, hogy üljenek be valahová, máris indul. Még Álomkórász kérdezett rá, nem lesz-e baj ebből, munkaidőben, és ezúttal minden él nélkül tette, vagy legalábbis szándékos él nélkül, és a nő nem is kapta fel a vizet, csak legyintett, elnyomta a cigarettavéget egy kuka oldalán, a csikket meg belehajította, és már indulhattak is.
Álomkórásznak fogalma sem volt róla, hova menjenek, de aztán eszébe jutott a kis kávézó, ami ott volt egy köpésre, félúton a felesége munkahelye és az egyetem között, s ahol, épp ezért, annak idején, amikor megvédte a doktoriját, diadalreggelit ültek, pontosabban a felesége oda hívta meg egy kávéra és croissant-ra, mondván, ő ott szokott tízóraizni a kollégáival, már persze, ha a tengernyi tennivalója engedi. Álomkórásznak eszébe villant, hogy esetleg a nagy kis emberrel, a titkárral is kávézott már itt, talán nem is egyszer, de aztán elhessegette a gondolatot, maradt a doktori emléke, és minden hezitálás nélkül indult, vagyis indultak el arra. Egy kávé, az jót fog tenni, gondolta, egy kávé és hozzá egy beszélgetés. S talán a kávé a témát is megszabja majd, nem kell kitalálnia, mit mondjon a feleségének, mit kérdezzen tőle, amiről pedig egyelőre még fogalma sincs. Pontosabban már nincs fogalma. Mert amíg idejött, majd aláereszkedett a csigalépcsőn, amíg be nem ment az irodába s nem szembesült a feleségével, mégiscsak kavarogtak a fejében gondolatok, leginkább számonkérők, mint egy vérbősz Odüsszeuszé, aki hazatérve in flagranti leli Pénelopét egy kérővel a szövőszék mellett. Holott hol volt itt már in flagranti? A pillanat elmúlt, arról már rég lekésett, már annak idején, a tett pillanatában is. Nem volt itt már pillanat, sem tett, tehetetlenség volt, s valamiféle időtlenség, melyben Álomkórász úgy érezte, hogy öröktől fogva gyalogol ezzel az asszonnyal, attól fogva, hogy először látta meg az iskola folyosóján, egészen addig, amíg el nem tűnt a lépcsőfordulóban azon a reggelen a bőröndjével, amibe bepakolta Álomkórász életét, csak magát Álomkórászt felejtette ki belőle. Most is az a reggel van, gondolta Álomkórász, az a reggel nem múlt el, itt jön velünk együtt, cipeljük magunkkal. De ez sem teljesen igaz, gondolta aztán, nem igaz, mert nemcsak az a reggel nem múlt el, hanem más sem, az egész úgy, ahogy van, nem múlt el, mert semmi nem múlik, ez benne a legkülönösebb, vagy éppen legtermészetesebb. S ahogy ezt végiggondolta, s közben a feleségére sandított, aki ott jött mellette, mint egy női csatlós, aki nem fegyvereket hordoz a neki rendelt férfi oldalán, hanem egy teljes életet, mindennel együtt, ami abba való, legyen az nagymosás, lekvárfőzés vagy éppen megcsalás, Álomkórásznak az villant az agyába, hogy éppen ebből az időtlenségből kéne kiszabadulniuk, kiszabadulni és visszatalálni valamiféle időbe, s akkor talán a most még feltehetetlennek tűnő kérdések is válaszra lelnének. Igen, minden bizonnyal az időbe nyit kaput ez a kávézó, gondolta még, ahogy kinyitotta az üvegezett ajtót, és maga elé engedte a feleségét.
