18.
Ahogy beléptek a kávézóba, Álomkórász tudta, hogy nem abba a kávézóba lépett be, amelyben egykor, a doktorija idején a diadalreggelit ülték meg, de azzal is tisztában volt, hogy egy olyan helyre lépett be, amelynek helye van az időben, mert egyszer már helye volt benne. Az ember nem léphet be kétszer egyazon időbe, de az időbe, a saját idejébe beléphet akárhányszor is. Belépett az időbe, s magával vonta oda a feleségét, akivel az utóbbi időben kívül kerültek az időn. A saját idejükön.
„Nem vagy nagyfiú. Egyikünk sem nagyfiú. Mindketten kisfiúk vagyunk.” A keresztapja mondata, a három mondat, amely valójában egyetlen állítást fogalmazott meg, s amelyre Álomkórász gondolt, miközben leültek az egyik asztalhoz, alapvetően rá vonatkozott, Álomkórászra, vagyis a tényre, hogy képtelen elszakadni a feleségétől, képtelen ráparancsolni, hogy vigye el az összes holmiját (vagyis amit Álomkórász öccse, a radikális megoldások nagymestere így fogalmazott meg: „Fogni kell az összes cuccát, és ki kell baszni a kukába!”) a lakásból, ha már saját magát elvitte, fejezze be, amit elkezdett, ami a keresztapa interpretációjában nem a feleség vonatkozásában volt érdekes, akire a keresztapa fütyült, hanem Álomkórászéban, aki nagyfiúnak tartotta magát, mert elmúlt negyven, s azt hitte, hogy attól már nagyfiú lesz az ember, olyan, mint Országházi, a zugügyvéd, vagyis tudja rendezni az életét, képes együtt lépni az idővel, elfogadni a tényt, hogy a felesége elhagyta, pedig dehogy képes, megdermedt az időtlenségben, belekövült, mint Merlin, a varázsló, a sziklába, amit az otthagyott cuccok, vagyis a remény látszata, hogy a felesége még visszajöhet hozzá, jelentett. De a keresztapa mondata arra a helyzetre is vonatkozott, amelyben ő maga, a kerekesszékbe kényszerült kisfiú élt, akinek volt felesége, a keresztmama, volt teljes élete, volt annyi története erről a teljes életről, amennyivel az egész kerekesszékes létezést kitölthette volna, vagyis saját időtlenséget teremthetett volna a saját idejéből, amelybe annyiszor léphetett volna, amennyiszer csak neki tetszik, vagyis kifoghatott volna az időn, de mégsem tette, nem volt képes rá, ő sem volt eléggé nagyfiú hozzá, mert senki sem eléggé nagyfiú, ha a saját sorsáról van szó, Országházi sem, aki csak kiabál folyamatosan, hogy a nagyfiúság látszatát keltse, de valójában azért kiabál, mert fél, hogy kiderül róla is, hogy kisfiú.
„Nem vagyok nagyfiú”, gondolta Álomkórász, „Senki sem nagyfiú, ha az időről van szó.” Majd eszébe jutott Glenn Gould. Glenn Gould, aki kétszer rögzítette hanglemezen Bach Goldberg variációit, első alkalommal 1955-ben, másodszor 1981-ben. Azonos a mű, azonos az előadó, egy valami nem azonos: az idő. És emiatt semmi sem azonos: az előadó, az 1955-ös Glenn Gould nem azonos az 1981-essel, és a két előadás annyira különbözik egymástól, mintha két különböző kompozícióról lenne szó (miként tulajdonképpen arról is van). Tényszerűen: az 1955-ös előadás hossza 38 perc 34 másodperc, az 1981-esé 51 perc 18 másodperc. Glenn Gould 26 évvel később közel 13 perccel „lassabban” (rossz szó a lassúság, mert a játékmód nem pusztán tempójában különbözik a két felvétel között) játszotta el Bach kompozícióját. Álomkórásznak mindkét felvétel megvolt cd-n, és átvette őket az Ipodjára. Ám mivel az időtartam kivételével a két lemez minden adata megegyezett, az Ipod egy különös hibridet, a Goldberg variációk egy sosem létezett változatát hozta létre: az 1981-es felvétel minden egyes tételét az 1955-ös azonos tétele követte. Vagyis ugyanazon témát egymás után kétféle játékmód interpretációjában lehetett hallani. „Olyan ez”, gondolta Álomkórász a kávézóban, „mintha ugyanazon történetet, például egy házasság elmúlásának, illetve elmúlhatatlanságának történetét oly módon próbálnánk meg elmondani, hogy bizonyos részleteknek az időhöz vagy éppen az időtlenséghez való viszonyulását két- vagy többféleképpen kísérelnénk meg visszaadni. Például egy kávéház történetét, amely egyszer része volt az időnek, majd kikerült belőle, hogy aztán ismét visszakerüljön belé. Vajon ilyen módon könnyebben elmondható a nehezen mondható?”
