30.
- Mért jobb az, hogy én telefonáltam neked?
- Mert más. Nem jobb, hanem más. Jobb lehet.
- Hogy lehetne jobb?
- Hát úgy, hogy te hívsz fel, te hívsz el randizni, mert én annyira tehetetlen vagyok, hogy nem merlek.
- Értem. Tehetetlen vagy, és ez nekem bejön. Érdekes.
- Bejön, mert más vagy te is. Olyan, akiben a tehetetlenségem ébreszti fel az érdeklődést. A vágyat.
- Felettébb valószínű. Ilyen vagyok, persze. Ilyen egy nő. Tudom, tudom, ez most valaki más. De akkor is. Nincs olyan, hogy más nő. Ebben minden nő hasonlít. A tehetetlenség nem nyűgözi le őket. Sok minden igen, ez biztosan nem.
- Jó, nem vagyok tehetetlen, csak egy csalódás után már óvatos. Kétkedő. Látom a mosolyodat, és elkezdek reménykedni, de még hosszú lenne az út a tettig. Te pedig nem tudsz várni.
- Hm. Szóval hamleti alkat vagy. Én meg egy türelmetlen Ofélia. Értem. Felettébb tetszetős. Mért nem lehet úgy, ahogy volt? Hogy te hívsz föl telefonon, és megkérdezed, hogy elmennék-e veled kísérőnek az év végi osztálykirándulásra. Én pedig igent mondok, és eszembe se jut, hogy ez felhívás táncra. Randevú harminc gyerek jelenlétében, no persze.
- Mert nem lehet. Mert semmi nem lehet úgy. Ha a kávéház nem lehet, ez sem, és jól van így. Legyen minden másként, és akkor minden másként lesz.
- Drágám… Reménytelen vagy… Nekem meg lejár az ebédidőm.
- Dehogy jár le. Nincs is ebédidőd. Csak idő van. Őszi. Esős. És te felhívtál, hogy este találkozzunk.
