34.
Talán előzmény az a hétvége is. Ketten vannak a gyermekkori lakásban, a szülők lakásában, ketten: a nagymama és ő. Itt nőtt fel, ha nem is ide született, hanem a nagy lakásba, ahol, már felnőttként, a nagymamával élt. Amíg a nagymama el nem esett és össze nem törte magát. Egy éjszakát töltött a padlón, mert ő nem volt otthon, s a nagymama nem tudott eljutni a telefonig, hogy segítséget hívjon. Amikor másnap reggel rátalált, a nagymama egy szó nélkül, nyugodtan feküdt a szőnyegen, s akkor is csak szűkszavúan válaszolt, amikor ő – lelkifurdalástól vezérelve – kiabálni kezdett. Láthatóan szégyellte magát. Szégyellte, hogy gond van vele. Hogy öreg és tehetetlen. Hogy ott fekszik, mint aki meghalt, holott él. Még mindig él. Orvost kellett hívni hozzá, aki pedig mentőt hívott, és a nagymamát elvitték egy kórházba. Combnyaktörés. Hetekig volt benn, s azalatt majdnem meghalt. Felfekvést kapott, s hogy tüdőgyulladást nem, csak a lányának köszönhető, aki éjszakákat töltött az ágya mellett. Itatta, etette, pontosabban belekényszerített némi ételt-italt. Amikor meg infúzióra kapcsolták, beszélt hozzá. Egyszer egy teljes éjszakán át beszélt hozzá, holott a nagymama olyannak tűnt, mintha nem hallaná. Már nem. De a lányát ez nem érdekelte. Beszélt, csak beszélt. Aztán hajnalban elszenderedett egy pillanatra, s arra ébredt, hogy az anyja fölül az ágyban. Fölült az ágyban, félrenyomta a takarót, mint reggelente a nagy lakásban, amikor kiült az ágy szélére és várta a reggelijét. De most nem várt semmit. Belebújt a papucsába, és elindult az ajtó felé. Aztán visszafordult, és azt mondta a lányának, hogy ő most elmegy. „Hova mész?”, kérdezte a lánya, de a nagymama nem felelt. Csak mosolygott. Úgy mosolygott, mesélte később a lánya, mint egyszer, amikor ott volt nála a nagy lakásban, és ebéd után lefektette, betakarta, megcsókolta a homlokát és azt mondta neki, hogy aludjon. „Most aludj, édesanya.”, mondta neki ő a lánya, ahogy egy édesanya mondja a lányának. És akkor a nagymama, aki ritkán mosolygott, elmosolyodott. Így mosolygott az ajtóból visszafordulva, és akkor a lánya megértette, hogy aludni megy. Nem tud aludni a kórházi ágyban a felfekvéstől és az infúziótól, fölkel hát, és elmegy aludni. És akkor fölriadt. Fölriadt, és látta, hogy az édesanyja ott fekszik csukott szemmel. És nem lélegzik. Fölpattant a székről, odaugrott az ágyhoz, és azt mondta: „édesanya!” Háromszor mondta, harmadszorra kicsit már kiáltotta is. De nem történt semmi. És akkor megragadta a vállát, azt a madárcsontszerű vállat, és kicsit megrázta. És talán az volt az a pont, ahol meg kellett érinteni, mert a nagymamának, mint egy játék babának, egyszerre kinyílt a szeme. Nézett a szemével a lányára, és látszott rajta, hogy nem lát. De néz.
Ketten vannak a lakásban, a szülők elutaztak hétvégére. A nagymama ágyhoz kötve, a belső szobában, a gyerekszobában, ahogy nevezték, amikor ő ott lakott. Ahol felnőtt. Nincsenek már játékok a gyerekszobában. Egy ágy van. Szobavécé. Járókeret. Pelenkák. Egy élet utolsó kellékei. És az ágyban egy test. A nagymama. Nem szól semmit, csak néha, ha hozzászólnak. Ha ő hozzászól. Átmegy hozzá a másik szobából, ahol egész nap ül az íróasztal előtt, írni próbál, egy elbeszélésen dolgozik. Nem nagyon megy a munka. Örül, ha fölállhat az asztaltól, és megnézheti, mit csinál a nagymama. Nem csinál semmit, fekszik. Ha szól hozzá, válaszol. Ha itatja, iszik néhány kortyot, ha eteti, eszik néhány falatot. Engedelmes, mint egy jól nevelt kisgyerek. Jól nevelték a zárdában. Egész életében jól nevelt volt. Mindig, minden helyzetben. Akkor is, amikor a háborúban megerőszakolta az a két orosz. Akkor is, amikor elment, hogy kikapartassa magát. Ő, akit apácák neveltek. Arra, hogy az élet Isten adománya. Szentség. De elment. Jól nevelten ment el, jól nevelten tűrte. Van a jól neveltségnek egy foka, aminek nincs köze a jó neveléshez. Az élethez van köze, az emberhez van köze. A türelemhez, amivel el kell viselni mindazt, ami élet. Mert szent.
Így telt az a hétvége. Ez is előzmény. Mert minden előzmény. Minden vezet valahova, nem csak a semmibe. A semmi is valami. Hazajöttek a szülők, ő hazament a nagy lakásba, ahol, a nagymama nélkül, egyedül élt. Hazament, és aztán másnap bement az iskolába. Nem volt tanítás, de valami dolga volt. És a titkárság ajtajában beleütközött valakibe. Egy nőbe. „Bocs”, mondta neki, de észre se vette. A nagymama járt a fejében. A hétvége. Meg valami apróság. Amit akkor éppen el kellett intéznie.
