HTML

A negyvenéves férfi

szövegek, versek, én magam

Friss topikok

  • Kollarik: @Foxglove: Köszönöm szépen :) (2015.04.01. 19:43) vers
  • Kollarik: @Foxglove: ;) (2015.02.03. 06:44) Felolvasás
  • Foxglove: Kár, mert lehet, hogy Álomkórásszal közben izgalmas dolgok történnek a Franzstadtban. :( (2015.01.23. 19:31) pár beszéd
  • Kollarik: @Foxglove: Boldog új évet neked is, Foxi! :) (2014.12.31. 23:11) BÚÉK
  • Foxglove: Javíthatatlan vagyok, nem? Akkor viszont: boldog karácsonyt! :) (2014.12.21. 20:24) karácsony

Címkék

Kollarik útjai az életnél

2013.07.18. 19:45 Kollarik

                                                                        nagyanyám emlékének

ELSŐ ÚT

 

 

Egy májusi reggel Kollarik korán indult el a belvárosból, mert a nagymama előző este elesett az idősek otthonában.

            Remetemagdolna búcsújáróhely a város szürkészöld-övezetében, nem messzire Havasvölgytől. Ott lakott a nagymama egy nyugdíjas pedagógusszállón, amióta a családi tanács úgy döntött, nem tudják tovább vállalni a felügyeletét a hatalmas belvárosi lakásban, ahol évszázadok óta élt. Egész pontosan Kollarik nem vállalta tovább a nagymama felügyeletét, mert a nagymama az utolsó időkben többször is elesett – főként azóta, hogy a nagypapa egy áprilisi délután végleg elesett az előszobában. Kollarik anyja éppen betoppant hozzájuk, kezében súlyos cekkerrel, amelyben ezt-azt cipelt a szüleinek, s ahogy belépett az ajtón, majdnem elbotlott az apjában, aki ott hevert a földön, fejével a felesége ölében, aki reszkető ujjaival gyámoltalanul simogatta a férje homlokát. Kollarik anyja éppen túl volt egy több hónapos időszakon, amikor szinte minden napját a hatalmas belvárosi lakásban töltötte, gyakran ott is aludt, mert a nagypapa többször elesett, összetörte magát, aztán meg nem akart enni, olyan lett, mint önmaga kísértete, amilyennek Kollarik egyszer álmában látta. Ezért, amikor Kollarik anyja megpillantotta az apját a földön, arra gondolt: nem. Ő még egy ilyen időszakot nem bír ki. Aztán megértette, hogy nem kell több ilyen időszakot kibírnia, legalábbis az apjával biztosan nem. És akkor, első zavarában, az ajtóban állva, még mindig cekkerrel a kezében, azt mondta az anyjának, hogy ne sírjon. Pedig a nagymama nem sírt. Egészen addig nem sírt, amíg meg nem érkeztek a hullaszállítók, és hordágyra nem rakták a nagypapát. És akkor is csak egy pillanatra. Épp csak kibuggyantak a könnyei. Tűszúrástól néhány vércsepp. Pedig a hullaszállítók sokára jöttek. Addigra összegyűlt az egész család. Vagy legalábbis a fele. Az a fele, amelyik épp össze tudott gyűlni. Bevitték a nagypapát a nagyszobába, lefektették a díványra, és várták a hullaszállítókat. Hallgattak. Aztán a nagypapához méltatlannak érezték a csöndet, mert a nagypapa soha életében nem tudott hallgatni, és halkan beszélgetni kezdtek. Beszéltek erről, beszéltek arról, hogy arról, ami van, ne kelljen beszélniük, s egyszerre – észre sem vették – a nagypapa történeteit kezdték felidézni. Azokat a történeteket, amelyeket a nagypapa egy életen át mesélt – tán meg sem élte őket, csak megszülettek a fejében, s életre keltek a szavaiban. Mesélte, mesélte ezeket a történeteket, és már mindenkinek a könyökén jöttek ki, nagypapa nélkül betéve tudta őket az egész család. És most, amikor ott feküdt a nagypapa kiterítve a díványon, egyszerre maguktól megszólaltak a történetei. Aztán megjöttek a hullaszállítók, elvitték a nagypapát, a család is szedelőzködni kezdett, csak a nagymama maradt a hatalmas belvárosi lakásban, meg Kollarik anyja, aki ott töltötte az éjszakát.

            Aztán egyszer Kollarik anyjának is haza kellett mennie Kollarik apjához, s hogy a nagymama ne maradjon mégsem egyedül (pedig a nagymamán egyáltalán nem látszott, hogy zavarná a magány, sőt mintha egyenesen kereste volna, külön, magányra szabott törzshelye volt a konyhában a tűzhely előtt, s ennyiben mit sem változott a helyzet a nagypapával töltött életéhez képest), végül Kollarik költözött a hatalmas belvárosi lakásba. Úgy is mondhatnánk: visszaköltözött. Hiszen lakott ő már ott, valamikor réges-régen, de legalábbis néhány évvel azelőtt. Mégpedig nem is egyedül lakott ott, s ezalatt nem csak a nagyszülőket kell értenünk. De aztán egyszer csak egyedül találta magát, s neki nem volt olyan magányra szabott törzshelye a tűzhely előtt, mint a nagymamának, s ami lett volna, azt is elvette tőle a nagypapa örökké szóra éhes jelenléte. Ezért lépnie kellett. Egy akkorát kellett lépnie, hogy túljusson az előszoba küszöbén, és meg se álljon külföldig. Valahol túl hetedhét határon (mert akkoriban még voltak határok). Így egy időre (egy-két évszázadra) kiszabadult a hatalmas belvárosi lakásból, bevette magát egy kis külvárosi toronylakásba, valahová a tizedik és a csillagos ég közé, ahonnét csak akkor merészkedett le a mélyben odalent kanyargó folyó partjára, s onnét tovább az idegen nagyváros házai közé, amikor hetente két-három este kénytelen volt ellátni nyelvmesteri feladatait. A hatalmas belvárosi lakás pedig ottmaradt a nagyszülőkkel, s mindazzal a csönddel, ami a nagypapa hallgatóság híján elapadt szóbősége nyomán támadt benne.

            Aztán a nagypapa elesett és elvitték a hullaszállítók, majd egyszer Kollarik anyjának is haza kellett mennie, így Kollarik végleg lejött a messzeföldi toronylakásból, és visszaköltözött a nagymama mellé. Olyanok lettek, mint egy különös házaspár. Ahogy Kollarik egyik unokaöccse, az ötéves bölcs fogalmazott: „A Papa felesége a Mama, a Napáé a Nana, a Kokóé meg a Dédi.” (Kokónak becézték ugyanis Kollarikot a családban.) Ott éltek kettesben a hatalmas belvárosi lakásban, ahol a nagypapa néha szembejött az előszoba-folyosón, de nem szólt többé egy szót sem, láthatóan durcás volt az őt ért sérelem miatt. (Mondhatnánk sérelmeket is, hiszen a nagypapa egy merő sérelemsorozatként élte meg az életét, vagy legalábbis ekként foglalta szavakba, és ezzel a szóba foglalással egyben elégtételt is vett a sérelmein, diadalmaskodott rajtuk, legalábbis a következő szóba foglalásig. Ám élete utolsó sérelmén, vagyis azon, hogy Kollarik otthagyta őt egy történet kellős közepén – a nagypapa mindig egy történet kellős közepén tartott -, és külföldre szökött előle, soha nem tudta teljesen túltenni magát.) Nem szólt a nagymama sem, mert tőle meg a nagypapa vette el a szavakat, valamikor a családi őstörténet kezdeti idején, amikor még Kollarik anyja is csak kimondatlan lehetőségként létezett. Nem szólt így továbbra sem, csak állt kitaposott őrhelyén a konyhában, a tűzhely előtt, és főzte a pacalpörköltet, a sztrapacskát vagy a pejslit, mint ezer éve mindig, a nagypapa kívánsága szerint, csak immár a nagypapa hiányzott ehhez a kívánsághoz. Így aztán Kollarik megette a jól megszokott ételeket, egy jól megszokott köszönömöt mormolt utána, majd elvonult a saját külön szobájába, a hatalmas belvárosi lakás túlsó felébe, ahova a nagypapa előszobában csoszogó lépései sem hallatszottak be. Így éltek ketten, amíg meg nem haltak.

            Aztán egyszer csak Kollarik meghalt (másodszor halt meg úgy istenigazából addigi élete során, vagy talán harmadszor), de még aznap föltámadt. Aznap, amikor időtlen idők óta először nem jött haza éjszakára. Az éjszakát egy egész éjjel nyitva tartó kávéházban töltötte, és persze nem egyedül. S bár reggel egyedül tért haza a hatalmas belvárosi lakásba, egyedül ment be a nagymamához, aki már a tűzhely előtt kavargatta az aznapi ebédet, egyedül huppant le a konyhaasztal mellé és egyedül hörpintett fel egy bögre zöld teát, mégis kiérezhető volt kettejük megváltozott hallgatásából, hogy többé már nem úgy vannak ketten, mint azelőtt.

            Már nem úgy voltak ketten, de még sokáig ketten voltak. Ám Kollarik az ebédek és vacsorák után egyre ritkábban tért meg vackára a lakás túlsó felébe, ellenben mind gyakrabban merészkedett túl a küszöbön, csak ezúttal nem külföldre igyekezett. És ilyen alkalmakkor, ha nem is maradt ki egész éjszakára, mint azon a bizonyos első napon, de olyan kései vagy még inkább korai órákban tért haza, amikor a nagymama már réges-rég súlyos paplanja menedékében hallgatott, és a nagypapa sem csoszogott már az előszobában (a nagypapa egyébként is sokkal ritkább csoszogott az előszobában, míg egy nap végleg nyoma nem veszett, ám addig még sok mindennek kellett történnie). A nagymama mind gyakrabban töltötte egyedül a délutánok és az esték túlnyomó részét. S bár jól megszokott őrhelye volt a tűzhely előtt, az ember mégis másként van egyedül, ha tudja, hogy rajta kívül más is van a lakásban.

            Talán ez okozta, talán más, a nagymama egyik nap elesett. Este esett-e el, vagy már délután, nem tudni, mert Kollarik ebéd után elment hazulról, a nagymama pedig később nem tudta pontosan fölidézni a részleteket. Annyira emlékezett csupán, hogy a száradni kitett ruhákat szedte össze a fürdőszobában, és egy nagy stósz harisnyával, bugyival, miegymással igyekezett volna a szobába, ám a következő pillanatban a ruharakás szerteszállt, ő pedig a földön csücsült az előszobában, talán éppen ott, ahol annak idején a nagypapa, és képtelen volt lábra állni, csak neki nem volt, aki simogassa a homlokát. Nézett jobbra, nézett balra, nézte a csillagokat, s a nagypapát is látta, aki nem messze tőle álldogált, és várta a nagymama, hogy most majd mindjárt lehordja őt, mint annyiszor, amikor ügyetlenkedett, vagyis a nagypapa szerint „már megint kapkodott” – de a nagypapa most nem szólt semmit. És akkor arra gondolt a nagymama, hogy be kéne valahogy jutnia a szobába, mert csak nem heverhet ott ebek harmincadján, de aztán mégsem a szoba felé indult szépen araszolva, sikkes rákmozgásban, hanem vissza a fürdőbe. És ha már egyszer ott volt, megpróbált kezet mosni, mert piszkos lett az eséstől, de nem érte fel a csapot. Ezért aztán kénytelen kelletlen most már tényleg a szoba felé kezdett araszolni. Átvonszolta magát a féllakásnyi előszobán (a nagypapa most előzékenyen nem mutatkozott, így nem kellett kerülgetnie), bevonszolta magát a szobájába, és megpróbálta magát fölvonszolni az ágyra, de ez már nem sikerült. Így Kollarik, amikor késő este hazaért és benézett hozzá (óvatosan, ahogy szokta, csak az előszobában kapcsolva föl a villanyt, így kémlelve be a nagymama ágya felé), ott találta őt a szőnyegen heverve.

            A nagymama majd két hónapot töltött kórházban, s ez idő alatt benépesült a hatalmas belvárosi lakás. Jóllehet csak egyvalaki költözött oda, ám ettől az egyvalakitől élettel telt meg minden egyes szoba, Kollarik pedig életében először érezte a lakást a magáénak, és a legkevésbé sem azért, mert a nagymama nem volt benne.       

            Aztán a nagymamát hazahozták a kórházból, megpróbálták visszarakni a helyére a tűzhely elé, de vagy a kitaposott konyhakő egyenesedett ki időközben, vagy a tűzhely mászott kicsit odébb, valami nem stimmelt. Leginkább a nagymama nem stimmelt, hiába nőtt hozzá évszázadok óta a hatalmas belvárosi lakáshoz, nem találta többé benne a helyét. Szó sem volt többé pacalról vagy sztrapacskáról, sokkal inkább zabpehelyről meg tejeskávéról, de azt sem ő készítette, hanem minden reggel ágyba kapta Kollariktól. Ült a nagymama az ágy szélén partedlivel a nyakában, mint egy nem evilági csecsemő, és oly komótosan kanalazta a kását, hogy Kollariknak szakálla nőtt, képtelen volt kivárni a végét, elment a dolgára. A nagymama pedig mintha csak erre készült volna, külön utakra indult. Hol vécére totyogott (mert az ágy mellé készített szobabudit még magányában is illetlennek érezte), hol a konyhába botorkált, vagy egyszerűen csak a nagypapát kereste az előszobában (nem véve tudomást arról, hogy a nagypapa végleg szedte a sátorfáját, amióta Kollarik benépesítette a lakást), ám bármi volt is az úti célja, legtöbbször a földön végezte. Így amikor Kollarik hazaért, vagy a háziorvost kellett hívnia, vagy mindjárt a mentőket, és a szaporodó kórházi zárójelentések nyomán végül a családi tanács is összeült. Aztán ismét jöttek a hullaszállítók (jól álcázták ugyan magukat, de Kollarikot nem tudták átverni), fogták a nagymamát és elvitték Remetemagdolnára, az idősek otthonába. Kollarik pedig ottmaradt a hatalmas belvárosi lakásban, annak is inkább a túlsó felében, mert jóllehet nem volt többé egyedül, jó darabig mégsem tudta igazán belakni a nagymamától üresen hagyott helyiségeket.

            Azon a májusi napon korán kelt. Nem esett nehezére, már órák óta az ébrenlét és álom közti zavaros vízválasztón hánykolódott, nagyanyjával motyogott, nagyapjával viaskodott, időnként oly hangosan, hogy a mellette alvó, pontosabban aludni vágyó csitítgatta. Úgy aludt, mint mindig, amikor baljós árnyak vetültek a másnapjára – legyenek bár ezek az árnyak családi tragédiával vagy apró-cseprő ügyintézéssel kapcsolatosak. Így nem esett nehezére korán kelnie, pontosabban úgy érezte magát, mintha a saját temetésére készülődne, amihez talán nem sok kedve van az embernek, de jobb túlesni rajta, mert utána már csak egy örökkévalóság kérdése, és jön a feltámadás. Ilyen hangulatban kelt ki az ágyból, mely vonzotta-taszította is egyszerre, de persze óvatosan, nehogy egy fölös pisszenéssel is megzavarja hálótársa nyugalmát. Egy percre még visszanézett a takaróba bugyolált törékeny testre, majd indult a fürdőszobába.

            Előző nap az anyja telefonált, tőle tudta meg a hírt, hogy a nagymama - aki pedig az otthonban már látszólag leszokott az ilyen felelőtlen akciókról – megint bóklászott az éjjel, pedig meg volt tiltva neki, hogy vécére menjen, azért van az ágya mellett szobabudi, de ő mégis elindult, és az éjszakás nővér találta meg a folyosó kövén. Kórházba szerencsére nem kellett vinni, megnézte reggel az orvos, és úgy találta, elég neki a pihenés. Kollarik anyja rögtön bement hozzá, nála töltötte a napot, mint egykor a hatalmas belvárosi lakásban, a nagypapa esései idején, és itatta, itatta, itatta, mert az orvos ezt hagyta meg, hiszen a nagymama az utolsó időkben (úgy az utolsó harminc-negyven évben) annyit ivott magától, mint egy beteg cinke. Itatta, itatta, itatta az anyját, és egynapi szorgos munkával sikerült is belediktálnia két-három deci folyadékot. Estére mindenesetre a nagymama jobban lett, bár ez nem látszott rajta, miként az sem nagyon látszott rajta, hogy rosszul volt. Feküdt az ágyban, és csak abból szűrte le Kollarik anyja, hogy jobban van, hogy egyre határozottabban utasította el az itatási kísérleteket. Aztán Kollarik anyja este hazament, és az éjszakás nővérekre bízta a nagymamát, reménykedve benne, hogy nem a kőről szedik össze majd megint, és fölhívta Kollarikot, nem tudna-e másnap bemenni hozzá. Kollarik pedig, akinek másnap csak délben volt órája, megígérte, hogy bemegy.

            Még nem volt nyolc, amikor kilépett a házból. Végigment a Márai utcán, melyet Kollarik tanár úr ízlése előtt tisztelgő csintalan leánykezek kereszteltek át korábbi nevéről egy áprilisi bolond hajnalon, s a városvezetés gondos gondatlanságának hála úgy maradt, legalábbis Kollarik számára mindenképpen, majd átvágva a könyvnyomtatás feltalálójának emlékét őrző kis téren, kikanyarodott a körútra. A villamosmegállóban az átlagos munkanap reggelének nagyvárosi idillje fogadta. Meg sem próbált odaférkőzni, látta, hogy reménytelen a helyzet, nincs más hátra, mint út a föld alá. A metró alig néhány saroknyira, egyébként sem árt, ha gyorsabban ér ki Remetére, hiszen délre az iskolában kell lennie. Visszabújt a házak közé, és az egyik kis utcán, kutyaszart és a közeli iskolába tartó kisdiákokat kerülgetve lesietett a közeli forgalmas térre, ahol a valamikori színház helyén nyílt infernális szájüreg folyamatosan nyelte és okádta a járókelőket. Kollarik megtorpant a lejáratnál, ám mielőtt meggondolhatta volna magát, ellenállhatatlanul ragadta magával az emberáradat. Lesodorta a lépcsőn, keresztül a reménytelen helyzetükön egy-két gyámoltalan utas kiragadásával bosszút álló ellenőrök sorfalán, majd tovább a mozgólépcsőn, hogy végül begyűrje egy éppen induló szerelvénybe. Kollarik megrekedt egy bordájába fúródó könyök, egy arcát masszírozó hatalmas váll és egy hátát támasztó tömött táska Bermuda-háromszögében, s csak abban reménykedett, hogy céljához érve majd megkegyelmez neki és kiköpi magából ez a bestiális földalatti ragadozó.

            Néhány megálló múlva azonban egyszerre ritkulni kezdett a tömeg. A metró elhagyta a városközpontot jelentő néhány megállót, és arrafelé tartott, ahonnét ebben az órában az ellenkező irányba igyekezett az emberek többsége. Kollarik is levegőt kapott végre, megmozgatta tagjait, nem okozott-e bennük maradandó károsodást az imént elszenvedett tömegközlekedési erőszak, hátát nekivetette az iránynak köszönhetően mozdulatlanságra ítélt ajtónak, és körülnézett. Pillantását végigjáratta a reggeli bávatagságban kókadozó utasokon, majd ösztönösen átnézett a két kocsit elválasztó üvegen, át az előttük haladó szerelvénybe.

            Először nem látta meg. Illetve meglátta, de nem vett róla tudomást. Tekintete álmos fásultsággal elsiklott mellette. De aztán azonnal visszatért, megállapodott rajta, végigpásztázta és jelet küldött Kollarik tudatába. Nem volt kétség: ő az. Vagyis nem kétség nem volt, hanem volt egy érzés, amely minden ésszerűséget elnyomott. Nem a ruhája volt hasonló, köpött a ruhákra, tudta, hogy az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni, nem is az arca, az arc oly szeszélyes jószág, egyetlen arc van, amely valamikor belénk vésődött, és ezt hordozzuk örökre magunkkal – hanem a lénye. És a lénye ő volt. Ott ült magába roskadva az ülésen, mint annak idején a fotelban, amikor Kollarik bejelentette neki, hogy elválik a feleségétől és külföldre megy egy időre, és várta, hogy mondani fog valamit, de ő életében először nem szólt egy szót sem, csak ült a fotelban és egyszerre zsugorodni kezdett, olyannyira, hogy Kollarikot félelem fogta el, hogy a szeme láttára tűnik el a kartámlák között, ezért ijedtében megfordult és kiviharzott a szobából.

            Az egész nem tartott tovább egy pillanatnál. Kollariknak lehetősége sem volt pontosan szemügyre venni, mert megállt a metró, utasok szálltak le és föl, neki is odébb kellett lépnie, és mire visszafordult a túlsó kocsi felé, már nem volt ott. Kollarik gyorsan kinézett a peronra, hátha leszállt ő is, de az ajtók már záródtak, kéretett vigyázni, a szerelvény indult, az állomásfal mozgásba lendült, a hirdetések egyetlen szédítő színfolttá álltak össze, majd a külvilágot felfalta az alagút. Maradt az érzés, mintha titkos víznyelő nyílt volna a testében, valahol a gyomra helyén.

            Ismerte ezt az érzést. Néha már kezelni is tudta. Uralkodni rajta, hogy a víznyelő ne őt nyelje el. (Ez kétszer történt addigi életében. Először egy bejelentés hatására, amikor valaki, pontosabban nem valaki, hanem egy nagyon is konkrét személy, közölte vele, hogy igényt tart az első feleségére. Ekkor tehát nagyon, sőt túlságosan, mondhatni zavaróan racionális oka volt. Nem is nyílt meg igazi víznyelő, csak afféle ócska kis emésztő, amiből inkább csak az elűzhetetlen szarszag megalázó emléke marad meg az embernek. Másodszor viszont évek múlva az elsőhöz képest, vagyis évekkel azelőtt, igazi jó mélylélektani irracionalitással, egy hétfői napon, ami aztán szépen úgy is maradt, múlhatatlan hétfői napként a víznyelő feneketlen mélyén, ahonnét szép lenne azt mondhatni, hogy kitartó búvármunkával evickélt elő, de valójában sosem volt többé benne bizonyos, igazán elérte-e a felszínt, nem rekedt-e meg örökre az eget élethűen tükröző legfelsőbb rétegekben.) Utoljára akkor sikerült valamelyest uralkodnia rajta, amikor egy-két héttel, hónappal vagy évvel a válásuk után, egy bevásárlóközpont élelmiszerrészlegén megpillantotta az első feleségét. Illetve egy nőt, aki bizonyos iratok és némely zavaros képzet tanúsága szerint valamikor az első felesége volt. (Akkor még a felesége, mert a másodikról még nem volt szó. Pontosabban szó volt, más nem.) Egy nőt, akit akkor már egy ideje (egy-két hete, hónapja vagy éve) nem látott, de akit azonnal fölismert. Mert ezer közül is. Pedig háttal állt neki. De van olyan látás, amely nem a szemmel történik. És akkor Kollarikban megnyílt a víznyelő. És félő volt, hogy őt is elnyeli. Így aztán, hogy ne várja tétlenül, valami fedezéket keresett. Egy dinnyerakást. Vagy hasonlót. Amely mögül biztonsággal lehet lesni a nő felé. A felesége felé. A volt-nincs felesége felé. És akkor a nő egyszerre megfordult. És nem ő volt. Még csak nem is hasonlított rá igazán. Mert van olyan látás, amely akkor is képes tévedni, ha nem szemmel történik. Ez azonban nem sokat változtat a víznyelőn. Mert a víznyelő, ha már egyszer megnyílt, csak hellyel-közzel foltozható be újra.

            A metró megállt. A Moszkva Kálmán térre értek, ahol Kollariknak le kellett szállnia. Állt a peronon, és mivel nem volt tömeg, amely magával sodorhatta volna, némi tanácstalanságot érzett. Körülnézett, nem pillantja-e meg a leszállók között a másik metrókocsi szem elől tévesztett utasát, de csak a hirdetések bámultak vissza rá az állomás faláról. Nem volt mit tenni, elindult a mozgólépcsőhöz, amely magától értetődő természetességgel áramlott a felvilág felé.

            A téren árusok sorfalán kellett áttörnie magát. Hímzett terítőket, sós perecet, cukorkákat és mindenféle bóvli széles választékát próbálták meglehetős agresszivitással rásózni a pillanat töredéke alatt, de Kollarikban az évek során olyan immunitás alakult ki a külvilág ilyen jellegű támadásaival szemben, amelyről szinte sejtelme sem volt. A metróból kilépve még azt hitte, rögvest szegényebb lesz néhány teljesen fölösleges tárggyal, ám egy-két perccel később azt vette észre, hogy a pénze is megvan, frissen vásárolt szemét sincs a kezében, és az árusok is új áldozatokra vetik már magukat a háta mögött. Ettől annyira zavarba jött, hogy hirtelenjében azt sem tudta, merre kell mennie. Pedig jól ismerte a teret. Nemcsak kamaszkorában szelte át ezer- meg ezerszer gimnáziumba vagy egyszerűen csak a városba menet, hanem amióta a szüleitől elköltözött, a rendszeres hétvégi családi ebédekre is mindig itt járt (a feleségével: jártak) keresztül. Most is elindult ösztönösen a buszállomás felé, de még idejében rádöbbent, hogy villamossal kell mennie. Aztán futni kezdett, mert a villamos éppen beérkezett a megállóba. Sikerült elérnie, fölugrania rá, megkapaszkodnia egy fogódzkodóban, mert a jelző máris szólt, becsapódtak az ajtók, a jármű nagyot rándult és elindult. Kollarik rendes helyet keresett magának egy ablaknál, és ahogy siklottak kifelé a térről, kinézett az ablakon. És akkor újra meglátta. A tér egyik szegletében, közvetlenül a sínek mellett füves-virágos rész volt, padokkal, amelyeket teljes mértékben elfoglaltak a hajléktalanok, megviselt ruházatú, megviselt férfiak és nők. Ott ült közöttük. A szájához kis műanyag kannát szorított éppen remegő kezekkel, pontosan olyat, amilyenben Kollarik annak idején a sarki zöldségestől úgynevezett „termelői” bort hordott haza, amelyről annyiszor állapították meg a közös étkezéseknél, hogy szőlőt maximum a zöldségbolt kínálatában látott, de azért fröccsnek jó, és remekül mulattak, amikor Kollarik elnevezte, az állítólagos termőhelyre utalva: „imrehegyi chablis”-nak. Ilyet ivott most is, vagy valami hasonlót. A kanna szájából mellébuggyanó folyadék végigcsorgott gyérszálú szakállán. De aztán a villamos továbbsiklott, az alak mind kisebb és kisebb lett, míg végleg el nem tűnt Kollarik szeme elől.

            A fasoron haladtak keresztül, el az illúziókeltően vadregényesnek tűnő park, a kisvasút-végállomás és a kórház mellett. Kollarik hazafelé tartott, s bár egyébként többnyire busszal tette meg ezt az utat, de a villamos ablakából kibámulva is minden untig ismerős volt. A kórház után pár perces üresjárat következett, érdektelen útszakasz, amelyet nem szegélyeztek házak, majd már ott is voltak az egykori piacnál, melynek helyén a kor divatjának hódoló, bántóan túlméretezett bevásárlóközpont épült. Kollariknak itt kellett volna leszállnia, és a villamos útvonalától eltérő irányban nekivágni a hegynek, és akkor pár perc múlva hazaér. Haza, vagyis a szülei lakásába, ahol már nem lakott ugyan emberöltő óta, de bizonyos berögzült kifejezések sosem cserélődtek ki Kollarik agyában. Ekként volt mindig sajátos házastársi párbeszéd forrása, valahányszor az első feleségét feleségeként emlegette a második felesége füle hallatára. Ám most nem hazament. A villamoson maradt, s a villamos a másik irányba indult tovább, Havasvölgy felé. De nem csak Havasvölgy felé.

            A városon kívül, Havasvölgy utolsó házain is túl, Nagykocsi község határában van egy vadvirágos rét. Ezen a réten Kollarik, aki a kutyát leginkább csak kutyaszar formájában elviselő belvárosi értelmiségi volt, egyszer kutyát sétáltatott egy idilli, tavaszi délutánon egy férfi és egy nő társaságában. A nő a felesége volt (az első), a férfi pedig Kollarik első feleségének (aki ily módon a férfi harmadik vagy negyedik felesége lett) a második férje – pontosabban a jövendőbeli második férje. Mielőtt azonban elvesznénk a házassági viszonyok meglehetősen szövevényes, ám annál banálisabb útvesztőjében, tisztázzuk, hogy azon a bizonyos délutánon minderről szó nem volt. Nem volt szó másról, mint a kölcsönös bizalom és megértés jegyében lezajlott kutyasétáltatás idilljéről, melynek során Kollarik, talán életében először és utoljára, még egy bánatos tekintetű, lekonyuló fülű négylábúval is bensőséges kapcsolatba került. Aztán az idill, amelyről utólag kiderült, hogy nem csak Kollarik és a bánatos tekintetű, lekonyuló fülű négylábú kapcsolatára volt gyümölcsöző hatással, nem sokkal később egy sajátságos leánykérésbe torkollott a hatalmas belvárosi lakásban, melynek során Kollariknak a saját felesége házasságára kellett áldását adnia, noha ezt az áldást nem is nagyon kérték tőle.

            Most azonban nem a vadvirágos rétre tartott, hanem a nagymamához, vagyis a havasvölgyi villamos-végállomáson Nagykocsi helyett Remetemagdolna irányában ült buszra, majd leszállt a ligetes templomkertnél, a jegenyefasoron keresztül besétált a kegytemplomhoz, aztán mellette továbbhaladva hamarosan a pedagógusotthonhoz ért. Az otthon vöröstéglás, angol bentlakásos iskolákra emlékeztető épületét drótkerítés és rácsos kapu választotta el a külvilágtól. Kollarik jól ismerte a kapukódot („Trianon!”, súgta meg neki annak idején cinkos hunyorítással az egyik ápolónő, majd az értetlen tekintetre kissé türelmetlenül tette hozzá: „Jaj, hát 1920…”), így beütve a számkombinációt, máris beléphetett. Fölment az emeletre, jobbra fordult, majd amikor már-már a nagymama ajtajához ért, belerohant Böbe babába. Pedig tudta, hogy figyelnie kéne erre, és máskor figyelt is, mindig egy indián felderítő körültekintésével járt el, hogy Böbe babát elkerülje, de most valahogy kiment a fejéből. És ez hiba volt, nagy hiba. Böbe babával ugyanis vigyázni kellett. Böbe baba a nagymamánál alig volt fiatalabb, mégis mindenki Böbe babának hívta, mert senki sem tudta a valódi nevét, már ha volt neki egyáltalán, ez a Böbe baba viszont valamiért ráragadt. Talán mert volt benne valami határozottan böbebabás, talán mert mindig mazsolát keresett a reggelihez kiosztott kenyérben, ki tudja. Böbe baba sem tudta, bár ez nem meglepő, minthogy ő semmit sem tudott, vagy ha igen, jól palástolta. Ő volt a nagymama szobatársa az első időkben, amíg Kollarik anyjának nem sikerült átrakatnia a nagymamát egy időközben megüresedett egyszemélyes szobába, így Böbe baba új szobatársat kapott. Böbe babának nem volt senkije, vagy legalábbis az a valakije, aki elhelyezte őt a szállón, a havi ellátási díj átutalásán kívül nem foglalkozott vele. Talán ezért, talán nem, Böbe baba mindent elvett, ami megtetszett neki. Így vett el mindent a nagymamától, amit az első időkben Kollarik anyja vitt neki, így egy idő után Kollarik anyja duplán vásárolt mindig mindent, hogy a nagymamának valami maradjon, de csak annyit ért el, hogy Böbe Baba attól kezdve mindent duplán gyűjtött be. A helyzet – legalábbis a nagymama helyzete - aztán megoldódott, amikor a nagymama saját szobába került, Böbe Baba pedig olyan szobatársat kapott egy szélütött asszony személyében, akit szintén nem látogatott senki, így nem volt mit elvenni tőle. Attól fogva Böbe baba mindig a folyosón kóválygott, és onnan gyűjtött be minden begyűjthetőt, ha pedig meglátott egy látogatót, odament hozzá, és tőle próbált meg szerezni valamit, és ilyenkor hosszas közelharc árán lehetett csak szabadulni tőle. Kollarik viszont irtózott bármiféle közelharctól, így mindent megtett azért, hogy valahogy kicselezze Böbe babát. Ez nem volt könnyű, de többnyire sikerült. Ezúttal azonban elkalandozott a figyelme, túlságosan lekötötték talán a metróban és a Moszkva Kálmán téren átéltek, így mire észbe kaphatott volna, már Böbe baba karmai között vergődött.

            „Csókolom”, dadogta hirtelen zavarában Kollarik. Böbe baba nem mondott semmit, miként általában nem mondott semmit, viszont annál határozottabban nyúlkált Kollarik válltáskája felé, amelyben – mintha megérezte volna – több doboz gyümölcslé volt a nagymamának. Kollarik pánikba esett. Nem is annyira a gyümölcsleveket féltette, mint inkább teljesen abszurdnak tűnt számára, hogy bornírt télapóként ajándékot osszon ennek a szerencsétlen sorsú teremtménynek, és aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszaváltozzék egyszerű Piroskává, aki látogatóba jött a nagyanyjához. Ám abban a pillanatban, mint egy jól szerkesztett dráma tetőpontján, hirtelen új látogató, egy megbízható külsejű asszonyság jelent meg a folyosó végén, ami elterelte Böbe baba figyelmét, és Kollarik kihasználva az adódó lehetőséget, besurrant a nagymama ajtaján.

            Sötét volt a szobában, koromsötét, ami meglepte Kollarikot, mert mindeddig csak nappali világosságban ismerte a nagymama szobáját. Odakint most is világos volt – alig múlt reggel kilenc -, s idebent mégis éjszaka. Az ajtó becsukódott mögötte, s Böbe baba miatt nem merte újra kinyitni, kezével pedig hiába tapogatózott, fogalma sem volt, merre keresse a villanykapcsolót. Óvatosan, nehogy beleütközzék valamibe, vagy ha mégis, ne okozzon totálkárt, elindult az ablak felé, vagyis arra, amerre az ablakot sejtette, hátha megtalálja a redőny zsinórját, hiszen csak ez lehet a sötétség magyarázata, - amikor hirtelen meghallotta a hangot. Nagyon erőtlen hang volt, mintha nem is a szobában szólalt volna meg valaki, egy olyan hangon, amely emlékeztetett ugyan a nagymamáéra, de nem volt egyértelműen azonos vele. Egy nevet szólított, többször egymás után, félig talán kérdő, félig pedig bizonytalanul kijelentő hangsúllyal, vagyis a kettő között valahol, a kétely és a reménykedés határán. Kollarik nagyapjának a nevét.

            „Kokó vagyok”, mondta azonnal Kollarik, majd megismételte még egyszer, valamivel hangosabban, „Kokó!” A nagymama, vagy akinek a hangja emlékeztetett az övére, nem szólt újra, Kollarik pedig, akinek ez a sajátos párbeszéd elterelte a figyelmét, nekiment valaminek, talán a kisasztalnak, igen, mert ahogy odakapott, feldöntötte az odakészített poharat, hallotta, amint a kiömlött folyadék csöpögni kezd a földre, de közben, ahogy nyúlkált, sikerült megtalálnia a kislámpa kapcsolóját, és egyszerre pisla fény gyúlt a szobában. Kollarik ott állt az ágy mellett, az ágyban pedig feküdt valaki, aki nem lehetett más, mint a nagymama.

            „Nagymama, én vagyok”, mondta Kollarik, és kinyújtotta a kezét az alak felé, aki nem lehetett más, mint a nagymama, de a lámpa fénye nem világította meg eléggé. Ám amikor Kollarik keze megérintette, egyszerre megszólalt, és kiderült, hogy tényleg a nagymama. Megint a nagypapa nevét mondta, alig hallhatóan, de egyértelműen a nagymama hangján. „Mondom, hogy Kokó vagyok, Nagyi”, szólt Kollarik és elővette a táskájából a gyümölcsleveket. Az egyiket felbontotta, és töltött a talpra állított pohárba. „Innod kell, igyál”, mondta az anyjától tanult reflexszel, de főként mivel más nem jutott eszébe, és a nagymama felé emelte a poharat.

            Ám akkor a nagymama megszólalt, és bár már biztos volt, hogy ő a nagymama, a hangja, vagy még inkább az intonációja nem a nagymamáé volt, mert azt mondta halkan, de nagyon határozottan: „Nem iszom! Nem akarok inni!” A nagymama ilyet soha nem mondott volna, ő egyszerűen csak nem ivott. Most azonban azt is hozzátette, ellentmondást nem tűrően: „Hagyjatok már békén! Folyton itattok, amikor nem vagyok szomjas!” És annyi eltökéltség csengett a hangjában, hogy Kollarik letette a poharat.

            Zavarba jött ettől a hangtól, és hirtelen ostobának érezte a kérdést is, amelyet pedig már régóta forgatott a fejében, vagyis azt, hogy magától a nagymamától tudja meg, hogyan esett el. Ezért csak visszatette a poharat az asztalkára, és fölállt, hogy végre tényleg megkeresse a redőny zsinórját és nappali világosságot csináljon a szobában. Odalépett az ablakhoz, és tapogatózni kezdett, de nem talált semmit, a kislámpa fénye pedig kevés volt ahhoz, hogy eligazítsa. Ahogy ott babrált, kezdődő ingerültséggel, egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a nagymama motyog. „Tessék?”, fordult az ágy felé, de mivel továbbra sem értette, odalépett, majd leült az ágy szélére és közel hajolt a motyogó szájhoz.

            A nagymama mesélt. Nem volt pontosan kivehető minden részlet, és főként az összefüggés hiányzott, az előzmények, amelyeket a nagymama már elmondott, vagy amelyek egyáltalán nem voltak, mert a nagymama az utolsó időkben, mint vérbeli mesélőhöz illik, általában a dolgok közepébe vágva indította a történeteit. De annyi kivehető volt, hogy Zoli bácsiról van szó, a nagymama történeteinek örök hőséről. Zoli bácsi talán tíz évvel is fiatalabb lehetett a nagymamánál, vagy ki tudja, kortalanul volt öreg ő is, és elég rozoga, de azért kevésbé, mint a nagymama, aki azonban következetesen bácsizta Zoli bácsit, nyilván az ápolónőktől átvett kifejezésmóddal. Zoli bácsi megérte a pénzét, állandóan ott lógott a női szinten, csapta a szelet az ott lakóknak (szerencsére elég komótosan, nehogy valakit is feldöntsön az a szél), ami azonban meglehetősen sajátos formában nyilvánult meg. Visszatérő motívuma volt a nagymama Zoli bácsi-sztorijainak, hogy állandóan húzogatja a nadrágját, mintha az legalábbis örökös lekívánkozási kényszerben lógna rajta. A nagymama ezt némi rosszallással adta mindig elő, de csak annyira, mint egy középső csoportos Júlia az óvoda Rómeójáról, aki mindennap többször is meghúzza a copfját. A nagymama rosszallásában állandóan ott rejlett valami cinkos hunyorítás, amelyből kiviláglott, hogy Zoli bácsi talán nem is annyira elvetemült gonosztevő. Legzavarosabb kalandjuk például, amelyben a nagymama éppen a folyosó végi közös vécén ült, Zoli bácsi pedig az ajtót nyitogatta, míg végül a nagymama jól rá nem csapta a kezére, egyértelműen kettejük kapcsolatának freudi mélységeiről árulkodott.

            Most azonban, ahogy Kollarik a nagymama szájához hajolva fülelt, úgy tűnt, hogy a történet Zoli bácsija nem Zoli bácsi. Vagy nem csak ő. Hogy ő, de még valaki más is. Mert a történetben a nagymama épp a folyosón mendegélt, amely azonban nem az otthon folyosója volt, hanem a hatalmas belvárosi lakás végtelen előszobája, és a vécét kereste, mint az utolsó időben egyedüli úti célját, de nem találta, sehol sem lelte, és ahogy botorkált, egyszer csak szembe találkozott Zoli bácsival, aki azonban a nagypapa volt. Kollarik ezt nem értette teljesen, hiába hajolt még közelebb, nem a hallási viszonyokban volt a hiba, a nagymama egyértelműen azt ismételgette, hogy Zoli bácsi volt a nagypapa. És aztán nem volt más, mint a sötétség. És a nagymama elhallgatott. Kollarik pedig, aki továbbra sem értette az egészet, bár abban sem volt bizonyos, kellene-e bármit is értenie, arra gondolt: „milyen sötétség?”, és már majdnem ki is bukott a száján: „Nagyi, milyen sötétség?”, ám abban a pillanatban világosság gyúlt az agyában. Hogy a nagymama azt mesélte, hogyan esett el. Ezért odahajolt, és megfogta a kezét. Mire a nagymama tisztán és érthetően azt mondta: „El kell válnod tőle.” És ebből Kollarik számára egyértelművé vált, hogy tudja, ki fogta meg a kezét.

            „El kell válnod tőle, Kokó…”, mondta a nagymama, és Kollariknak egy pillanatra elege lett az egészből. „Ez nem igaz,”, gondolta magában, „már megint kezdi…”. Aztán elszégyellte magát a gondolataiért, és kijavította (már ha lehet kijavítani gondolatot): „Istenem! Drágám! Valami mást, kérlek…”. Mert a nagymama egy ideje folyton azt emlegette, hogy el kéne válnia az első feleségétől egyházilag, sőt egyszer már le is akarta neki diktálni a levelet, amelyet írnia kéne az illetékes egyházmegye fejének: „Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspök Atya!”, így kezdődött a levél, a folytatását viszont nem ismerte Kollarik, mert miután ez elhangzott, az agya pihenő üzemmódba kapcsolt. Aztán annyit felelt mindig: „Persze, Nagyi, majd elválok”, és arra gondolt, egyszer a nagymama is csak leszáll erről a témáról. De nem szállt le. A leváratlanabb pillanatokban kezdte újra, amikor pedig elvben teljesen másról volt szó – márpedig ha Kollarikon múlott, mindig másról volt.

            „El kell válnod attól a nőtől”, ismételte a nagymama, és akkor Kollarik arra a nőre gondolt, aki évekig volt becézett keresztnév a nagymama számára, és ezen még el is mosolyodott volna magában, ha nem tudta volna pontosan, hogy az a nő kizárólag miatta lett az a nő a nagymama nyelvhasználatában. És akkor hirtelen elfogyott az ereje. Hogy neki ez sok. Nem elég, hogy a nagymama állandóan elesik, és ebben, ebben a rozogaságában az életkori sajátosságon túl talán neki is van némi szerepe – hanem még ez is. Ez a pokolba vezetően jó szándékú érzelmi zsarolás. Mert a nagymama egy angyal. De egy hihetetlenül makacs angyal. És ez ellen nincsen fegyver. „Persze, Nagyi, majd elválok…”, sóhajtotta nem túl feltűnően, és akkor hirtelen az jutott eszébe, hogy ez a „persze, majd” már nem egészen ugyanaz a „persze, majd”, mint néhány hónapja. Hogy az állandóan eső és magától föl nem kelő nagymama mérhetetlen ereje lassan felőrli az övét. Lassú Nagyi Kokót mos.

            Ezért aztán odahajolt a nagymamához, megcsókolta a homlokát, és fölállt az ágy széléről. Odalépett az ablakhoz, azonnal megtalálta a redőny zsinórját, és néhány határozott mozdulattal felhúzta. „Most mennem kell, Nagyi”, mondta, „Vigyázz magadra, és ne zolibácsizz nekem ész nélkül”, de a végét már csak halkan tette hozzá. És kiment a szobából, hogy szóljon egy ápolónőnek, mert már sietnie kellett, hiszen délre vissza kellett érnie a városba, az iskolába.

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kollarik.blog.hu/api/trackback/id/tr135413800

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kollarik 2013.07.20. 12:38:04

Na, mi van, Septimus, egy szót sem szólsz?! Miattad tettem ki az előző, eddig sehol nem publikált regényem első fejezetét! ;)
süti beállítások módosítása