50.
Amikor másodszor találkoztak, nem az iskolában, hanem azon kívül, valódi találkozón, már nem a kávéháznál, nem is esőben, és nem októberben (hogy lehet? úgy, hogy sok minden lehetséges, lehet márciusból október, s lehet az októberből egyszerre, mi is?, egy megnevezhetetlen másik hónap, olyan hónap, aminek nincs neve, még nincs, van ilyen, majd lesz neve ennek is, ahogy nevet kap egyszer minden), rögtön fölvitte magához. Hétfő reggel az iskolában még csak egy pillantás volt, kicsit olyan, mint az első egymásba botlás, a tikárság ajtajában, csak most a tanáriban, egymásra néztek, konstatálták, hogy létezik a másik, nem vált köddé, nem volt eleve is emberformát öltött köd, van, s talán lesz még este is, amikor majd találkoznak. Ennyit rögzítettek, s ment ki-ki a maga dolgára, de persze úgy, hogy a másik, köd formájában, elkísérte. Ha a tanár úr magyarázatai aznap a szimbolista költőkről a megszokottnál is ködösebbre sikerültek, ennek volt köszönhető. Paul Verlaine álma árnyalakot öltött, s ott gomolygott a dagadó bicepsszel s még dagadóbb intellektussal verset olvasó figura mellett a katedrán. Így telt a nap.
Így telt estig. Aztán találkoztak az alkonyatban (most ne legyen eső, nincs szükség ernyőre, másra van szükség, alkonyati fényekre, szép szeptemberi alkonyat, hogy nevet adjunk neki, s jelezzük: egy történetben lehetőség van arra is, hogy visszafelé haladjunk az időben), s nem volt kérdés, mentek föl a nagy belvárosi lakásba, hogy Álomkórász eldicsekedhessen a nagyszülei előtt az új hódításával, amelyre röpke, mesebeli hét évet kellett csak várni. Ott töltötték az éjszakát, a nagyszülőket persze a saját lakrészükbe zárva, ott töltötték kettesben, s talán minden megtörtént közöttük, amiről egy ilyen éjszakának szólnia kell, de amire a sötétség jótékonyan fekete fátylat borít.
