Harmadik út
(harmadik rész)
A semmiből jöttek elő, az éjszakából. Nem látta őket, csak a hangjukat hallotta. Előbb a hörgésüket-morgásukat, majd mind jobban belemelegedő ugatásukat. Nem tudta, hányan lehetnek, eleinte egy-kettőt érzékelt csupán, vagyis azt, hogy többen vannak, de talán nem túl sokan. Aztán egyre erősödött és sokasodott a hangjuk, mintha szép lassan egész falka gyűlt volna össze körülötte.
Kollarik eléggé sajátosan viszonyult a kutyákhoz. Nemcsak a havasvölgyi virágos rét idilljének bánatos tekintetű, lekonyuló fülű négylábújához, hanem általában. Alig volt kapcsolata velük, az is inkább csak leggyakoribb nagyvárosi megnyilvánulási formájukban: az ürülékben, amelyet az utcákon maguk után hagytak. Kollarik a főváros egyik legkutyaszarosabb kerületében lakott, és hozzászokott, hogyan kell szinte teljesen ösztönösen szlalomozni a barna legváltozatosabb színárnyalataiban pompázó kisebb-nagyobb rakások között. Ehhez értett, a kutyákhoz nem. Még a barátaiéhoz vagy a rokonaiéhoz - mint éppen a bácsi Tappancs névre hallgató, valószerűtlenül groteszk kinézetű, de mérhetetlenül jópofa korcsa - sem. Ám fölöttébb büszke volt, ha egy kutyával, különösebb erőfeszítés nélkül, barátságba került. Már afféle Kollarik-kutya-barátság-ba. Ami abból állt, hogy kölcsönösen elviselték egymást. Mert Kollarik valójában a barátai és rokonai kutyáitól is idegenkedett.
Ezek azonban sem baráti, sem rokoni kutyák nem voltak. A semmiből jöttek, a sötétből, az éjszakából. Nem lehetett látni őket, de annál inkább léteztek hangjukban és ellenséges indulataikban. Az érintésükben egyelőre még nem, addig még nem merészkedtek, még némi biztos távolságot tartottak, de Kollarik már a lábán érezte forró leheletüket és éles fogsoraikat. Úgy érezte, tehát érezte – és pánikba esett. Tudta, hogy a parókiáig még jó pár lépést meg kell tennie a falu főutcáján, és ez a távolság most, ebben a helyzetben, végtelennek tűnt számára. Azt is tudta, hogy az egyetlen biztos fellépés a kutyákkal szemben a magabiztosság, ha az ember nem mutatja, hogy fél, ha már fél, mert a legjobb volna, ha nem félne, de ha már igen, akkor legalább ne mutassa, őrizze meg a hidegvérét, és főként ne fusson. Csakhogy Kollariknak eleve nem volt hidegvére, amit megőrizhetett volna. És egyébként is gondolat és cselekvés nála meglehetősen sajátos kapcsolatban állt. Gyakorta gondolt valamit (teszem azt, hogyan kéne megőrizni egy adott nőt, hogy ne mondjunk feleséget), és aztán merőben másként cselekedett. Esetleg homlokegyenest ellenkezőleg. Most is arra gondolt, egy a fontos: nem szabad elkezdeni futni. És azonnal futásnak eredt.
A parókia egy-két száz méter, végig a főutcán. Ott futott a sötétben, nyomában az ugató kutyákkal. Amelyek egyre közelebb értek hozzá, vagyis már-már hozzáértek, sőt volt, amelyik már bele is kapott a lábszárába, a boka fölött, még szerencse, hogy a lábikráját védte a cipője. „Még szerencse, hogy a lábikrámat védi a cipőm.”, gondolta Kollarik futás közben, mert volt egy különleges tulajdonsága, hogy pánikhelyzetben, mondjuk egy csaholó kutyafalkával a nyomában is tudott tárgyilagosan gondolkodni. Látta magát – mert a belső látáshoz nem kell utcalámpa, amelynek amúgy híján volt a bácsi falucskája -, amint rohan az utcán és dühödt dögök harapdálnak a bokája felé, és arra gondolt, hogy ez meglehetősen nevetséges. Hogy ez nem méltó hozzá. Egy Kollarik ne rohangáljon kutyák elől egy falusi utcán, mely faluban ráadásul a nagybátyja a plébános. És arra gondolt, hogy meg kéne állnia, és higgadt, de határozott szavakkal elcsendesíteni a kutyákat, akár a háborgó tengert. De tudta, ha megállna, a falka nekiesne és széttépné. Így hitte. Tehát nem állt meg. Ám azt is tudta, hogy csak pillanatok kérdése és hasra esik a lábát kerülgető harapásokban, melyekhez nemcsak fogsorok, de fejek, sőt testek is tartoznak. És amikor már beleélte magát az esésbe, érezte a zuhanást, érezte a fájdalmas földet érést és a rázúduló testeket…- egyszerre éles füttyszó hasított az éjszakába, ordítás harsant („A KURVA ISTENIT A POFÁTOKNAK!!!”, mondta az ordítás meglehetősen illetlen módon, nem messze a parókiától, épp a templom szomszédságában), és Kollarik bár továbbra sem látott semmit, megérezte, hogy a kutyák egyszerre lemaradnak tőle, ugatásuk zavarodott morgásba és szűkölésbe fordul át, mintha egy láthatatlan pásztor toppant volna közéjük, a kutyafalka őre, ám eszébe sem jutott, hogy köszönetet mondjon neki, hanem immár a plébánia kertkapujához érve villámgyorsan lenyomta a kilincset („nyitva van! nyitva van!”, szuggerálta magában), belökte az ajtót és beugrott. Ott állt csak meg, háttal a bezáródott kapunak támaszkodva, alig bírva zakatoló szívével. Az utcáról immár semmi nesz sem hallatszott, mintha a kutyák pásztora egész szellemfalkájával szertefoszlott volna az éjszakában.
Percekig állt ott, míg kissé összeszedte magát. Akkor indult csak el a kerti ösvényen a ház felé. Abban reménykedett, hogy a bácsi még nem feküdt le, talán még nincs annyira késő, az esti meditációra úgy tíz óra felé szokott bezárkózni a szobájába, legalábbis amikor ők nála voltak, sosem korábban. Igaz is, hány óra lehet?, jutott eszébe. Az óráját nem látta a sötétben, így a mobiltelefonja után kezdett tapogatózni, de nem találta a zsebében. „Csak nem esett ki rohanás közben, bazmeg.” Amíg ezen morfondírozott, az ajtóhoz ért és becsöngetett. A csöngetés tompán, repedt hangon berregett a csendbe, mintha nem akarna túl nagy zajt csapni. Kollarik azonban tudta, ha a bácsi nem is, Tappancs biztosan meghallja. Tappancsnak nem is kell meghallania, megérzi ő bárki érkezését jóval a csengőszó előtt. Kollarik rengetegszer volt tanúja, amikor az ebédlőasztal mellett békésen röfögve (volt valami döbbenetesen disznó- vagy inkább malacszerű ebben kis, hordóhasú korcsban) ételt kolduló kutya egyszerre fújtatva, hörögve zúdult ki a szobából és már rég a bejárati ajtónál vakkangatott, mire az érkező megnyomta a gombot. Ám a csöngetést nem követte kutyaugatás, izgatott tappancsok nem ütődtek belülről az ajtóhoz, a ház némább volt, mint egy sírbolt feltámadás után.
Kollarik habozni kezdett, az jutott eszébe, bármennyire valószínűtlennek tűnik is, talán nincs itthon a bácsi, talán fogta magát és kutyástul elment szabadságra, elvégre egy papnak is jár szabadság néhanapján, még ha ő nem is hallott még arról, hogy a bácsi bárhová elutazott volna. Igaz egyszer járt náluk Franciaországban, mikor apja révén kint éltek. Tehát mégis. Meg egyszer, emlékképek ködéből rémlett elő, mintha Norvégiába is eljutott volna, bár Kollarik nem Norvégiára emlékezett, hanem arra a különös hímzésű vastag kötött kardigánra, amit a bátyja a bácsitól kapott (mért csak ő, ki tudja? talán Kollarik méretében nem volt ilyen kötött kardigán), és amit akkor olyan szépen megköszönt neki, később pedig egyszer sem vett fel. És mi van, ha most is elment Norvégiába? Ha annak idején kimaradt egy fjord? Vagy csak eszébe jutott, hogy neki nem hozott kardigánt? Ilyenek ötlöttek fel benne a pillanat leforgása alatt, ám közben újra csöngetett, és még ideje sem volt végiggondolni, mit kezd majd egy olyan különös hímzésű kardigánnal, máris hangot hallott az ajtó mögül. Ez a hang nem Tappancsé volt, de nem is a bácsié, férfihang volt, de sokkal fiatalabb, mint a bácsi szép orgánumú, ám a sok évtizedes misézésben némileg megfáradt hangja. „KI AZ?!”, mondta az idegen férfihang.
