Harmadik út
(negyedik rész)
„Én!”, kiáltotta Kollarik, már amennyire kiáltás telt tőle egy sötét udvaron állva egy zárt ajtó előtt, miközben még óhatatlanul ott lüktetett benne az utcán átéltek izgalma. Aztán villámgyorsan rádöbbent, hogy nemcsak a kiáltás erejével lehet gond, de a számára magától értetődő „én”-nel is, mely nem biztos, hogy ugyanazt jelenti az ajtó túloldalán álló idegen férfihang tulajdonosának, amit neki, az „én” birtokosának. „ÉN, KOLLARIK!”, javította ki magát valamelyest a hangerőt is feljebb tekerve a kiáltásában. Azonban a másik oldalon állót még így sem győzte meg, vagy egyszerűen csak nem értette pontosan, „KICSODA?!!”, ordította vissza, Kollarikban azt a rémképet keltve, hogy így fognak ordibálni egymással egész éjjel, amíg a kutyák őre csendháborítás címén a falkájával rájuk nem töri a parókia kapuját. Ám a következő pillanatban, miközben még válaszolni sem volt ideje, zár csikordult, a nehéz bejárati ajtó résnyire kinyílt, a résben egy szőrös, busa fej jelent meg, és a busa fejen lévő száj jóval csendesebben azt kérdezte: „Ki vagy?”
Kollarik nézte ezt a busa szőrös fejet, amely kísértetiesen ismerős volt számára, de hirtelenjében nem tudta eldönteni, tényleg látta-e már, vagy csak a déjà vu tündére incselkedik vele, ám mielőtt rájöhetett volna, az ajtónyitó így szólt: „Ja, te vagy az? Mért nem mondtad…”, és kitárta az ajtószárnyat. Kollarik arra gondolt, hogy hiszen mondta ő, hogy ő az, „én vagyok én, megmondtam”, de nem szólt semmit, csak belépett az előszobába, és hirtelen zavarában köszönni is elfelejtett, főként ezért, mert fogalma sem volt, tegeznie vagy magáznia illik-e ezt a szőrös és busa fejű, őt láthatóan megismerő férfit. Az viszont teljesen tisztában látszott lenni a helyzettel, „szevasz, öcsém, Isten hozott”, mondta, és megölelte Kollarikot. Kollarik arca belefúródott egy dohány- és dohszagú vállba, és egyszerre fölismerte a férfit: „hiszen ez Ernő!”, és immár ő is magához szorította a kissé kövérkés testet. Ernő volt, apja másod-unokatestvére, akit gyerekkorában sokszor látott a salamomhegyi disznóölések alkalmával (anyja réme volt, mert kétpofára, kenyér nélkül zabálta a töpörtyűt), de aztán eltűnt, csak hallani hallott róla ezt-azt, látni többé sose látta. Rejtély, hogy ismerte fel őt, ha ugyan nem keveri össze valakivel, de hát ez majd kiderül. „Szevasz, öcsém, kerülj beljebb”, mondta Ernő, „jó, hogy jössz, már hulla vagyok, végre egy éjszaka, amikor nyugodtan alhatom”, becsukta Kollarik mögött az ajtót, majd megkerülve őt előrement a sötét folyosón.
Kollarik követte, és amikor kinyílt az ebédlő ajtaja, Ernő lámpát gyújtott és a hatalmas szobát fény árasztotta el, egyszerre megnyugodott: minden olyan volt, mint régen, a disznóölések és az esküvő idején. Minden olyan volt, mint régen, mondjuk… - hány éve is?, gondolta, hány éve is járt itt utoljára? De valahogy nem akaródzott pontosan tudnia az esküvő idejét, jobb érzés volt megnyugtatóan tudni, hogy minden a régi, Salamonhegy most is olyan, mint Salamonhegy, a válás, amiről talán nem is tud a bácsi, nem repesztette meg a falakat. És Ernő is olyan, mint Ernő, mert egyszerre őt is felismerte, nem csak úgy, hogy tudta róla, ki ő, hanem, mint aki szorosan Salamonhegyhez tartozik, persze, Salamonhegy nem is képzelhető el Ernő nélkül, és még jó, hogy felismeri őt. „Szia, Ernő”, mondta neki, „hogy vagy?” „Na, csak hogy megjött a szavad”, válaszolta Ernő és egy kopott címkéjű üveget meg két kupicát szedett elő az egyik szekrényből. Kérdezés nélkül töltött, és a szobát elárasztotta a kisüsti illata. „Béla barátom főzte. Körte.”, és már hozzá is ütötte poharát Kollarikéhoz, majd fölhajtotta a pálinkát. Kollarik számára ez is ismerős volt, a salamonhegyi érkezések mindig így történtek, az istenhozott kisüsti hozzátartozott a hagyományhoz, anélkül meg sem érkezett igazán az ember. Így volt ez gyerekkorában, amikor ő még csak beleszagolhatott, majd valamivel később a nyelvét dughatta bele, míg el nem jött a pillanat, amikor teljes jogú felnőttként fölhajthatta a magáét. „Minden rendben van.”, gondolta végképp megnyugodva, kiürítette poharát, és jóleső borzongással érezte, amint a méregerős folyadék végigégeti a nyelőcsövét. „Na, még egyet”, mondta Ernő és töltött. Majd rögtön hozzátette: „Gondolom, apád küldött előre. Ő mikor jön?”
Kollarik kezében megállt a pohár. Az apja? Mért kéne jönnie? Történt valami? De csak annyit szólt: „Nem ő küldött. Magamtól jöttem. Mért kérded?”
„Hát János bácsi miatt.”, felelte Ernő. „Miatta jöttél, nem?.”
Kollarik letette a kupicát az ebédlőasztalra, amelyen annak idején annyi disznótoros vacsorát ettek meg, és amely alól mindig oly bensőséges röfögéssel kunyerálta Tappancs az ételt (igaz is, hol van Tappancs?), de amely most egyszerre valahogy másnak tűnt, talán nem is ugyanaz?, talán újat vett a bácsi, és aztán Ernő tekintetét kerülve azt mondta:
„Apám nem tud most jönni. János bácsi hogy van?”
„Rosszul.”, felelte Ernő, „Hogy lenne? Már az agyában is áttét van. A kórházban se tudnak mit kezdeni vele, ezért küldték haza. Illetve én hoztam, gondoltam, jobb neki itthon. Akárhogy is, de jobb. Amíg lehet. Mert aztán, ha már olyan fájdalmai lesznek, hogy morfium kell, akkor nem lesz mit tenni. De addig jobb neki itt. Ő is ezt akarta. Hogy hozzam haza, mert a szobája. Meg a hívek. Akik járnak is, ellátnak minket mindennel. Csak nagyon nehéz. Látni, hogy épül le. Mert azért vannak tiszta pillanatai. Olyankor nagyon jókat beszélgetünk. Olyankor nem is akarom elbőgni magam. De amikor elkezd össze-vissza beszélni. Ő, akinek annyi minden van a fejében. Annyi tudás, annyi emlék. A börtönről beszél gyakran. Aztán meg azt hiszi, hogy ott van. Irtó keményeket mond, angyali szelíden. Néha azt hiszi, hogy börtönőr vagyok. Persze az is vagyok, bizonyos szempontból. De akkor is olyan kedvesen beszél. Majdnem bocsánatot kér. A kurva életbe!”, tört ki hirtelen Ernő, és könnybe lábadt a szeme „a kurva életbe!, annyira durva ez az egész… Viszont jó, hogy itt vagy. Legalább ma éjjel alhatom. Mert mellette nehéz. Ha nem alszik, azért, ha igen, azért. Mindenhogy nehéz. Nem is nehéz, csak elviselhetetlen. És azt hittem, apád jön és felvált. Vagy téged azért küld. De azért felváltasz, ugye? Legalább erre az éjszakára. Ugye felváltasz?”
Kollarik hol elengedte, hol újra megfogta az üres kupicáját, és nézett, mereven nézett előre, bárhova, csak ne Ernőre, de most végül ráemelte a tekintetét és azt mondta, persze, persze hogy felváltja, ezért jött, az apjától tudja, hogy János bácsi rosszul van, és az apja most nem jöhet, halaszthatatlan teendői vannak, gondok merültek fel az Akadémián, baj van a finanszírozással, lehet, hogy összeomlik az egész, és az apjának most ott kell mindenképpen lennie, de ha megoldódik, akkor jön, mondta neki, hogy ezt mondja meg Ernőnek, és csak beszélt, csak beszélt Kollarik, már azt sem tudta, miről, de egyszer csak valahogy kimondta, hogy Vásárhelyen járt, a püspöknél, és akkor hirtelen Ernő, aki addig némán hallgatta, a szavába vágott:
„Viccelsz?! A vásárhelyi püspöknél?...”
Kollarik nem értette, miért viccelne, ezért csak azt mondta, igen, a püspöknél járt, még János bácsiról is beszélgettek.
Ernő figyelmesen nézte Kollarikot, megvárta a mondat végét, és akkor kérdezte higgadtan, de nagyon éles hangsúllyal:
„És mit mondott?”
„Miről?”, kérdezte Kollarik.
„Hát János bácsiról.”
„Hogy a barátja. És üdvözli.”
„Aha. A barátja.”, hümmögött Ernő, „Mást nem mondott?”
Kollarik törte a fejét, de nem jutott eszébe más. Aztán egyszerre mégis beugrott valami.
„Azt mondta, régi barátok, mert egyszerre vitték be őket annak idején, csak őt kiengedték, János bácsit viszont nem. De neki köszönhető, hogy Salamonhegyre került.”
Ernő olyan arckifejezéssel dőlt hátra a székén, mint aki azt hallotta, amit várt.
„És te bevetted?”, kérdezte.
„Dehogy”, vágta rá Kollarik nagyon határozottan, „dehogy vettem.” De Ernő nem figyelt rá, csak mondta a magáét:
„Mert akkoriban így működött, mi? Bevitték őket, aztán az egyiket csak úgy kiengedték, a másikat meg nem. Az egyiket várta a cella, a másikat a püspöki szolgálat. Vagy tudom is én, hol kezdte, de az utat már kövezték neki. Ahogy János bácsinak is ide. És még jó, hogy ide. És ezt ő intézte. Persze. Egyébként akár el is hiszem. Ezzel letudta a gyónást. Az anyja picsáját.”
Kollarik nézett maga elé, de nem a szobát látta, hanem a püspök ebédlőjét, meg a püspököt, ahogy magyarázott neki. Ám mindez már olyan távolinak tűnt számára, mintha nem is járt volna nála. János bácsi viszont itt van. És meg fog halni.
„Hol van János bácsi?”, kérdezte Ernőtől.
„A szobájában. Hol lenne?”, válaszolta Ernő, de látszott rajta, hogy másra gondol.
„Bemenjek hozzá rögtön? Vagy hogy legyen?”, kérdezte Kollarik.
„Ja”, kapta fel a fejét Ernő, „Ahogy akarod. De még nem is ettél. Nem vagy éhes?”
Kimentek a konyhába, ahol annak idején a disznót dolgozták föl, és ahol Juliska néni, a szakácsnő annyi bablevest és túrós csuszát megfőzött nekik, de most nem volt Juliska néni, túl késő volt hozzá, ilyenkor ő már hazament, de talán mást történt vele, Kollariknak rémlett valami, mintha meghalt volna, a szülei említették, vagy mégsem?, a válást követő időszakban minden olyan álomszerűnek tűnt, ami nem a saját történetére vonatkozott, és azon volt, hogy megkérdezi Ernőtől, de végül nem Juliska nénire, hanem a kutyára kérdezett rá:
„Hol van Tappancs?”
Ernő megállt egy pillanatra, az előszoba-folyosón, a konyhaajtó előtt, ránézett Kollarikra, és visszakérdezett:
„Nem is tudod? El kellett altatni. Amikor kezdődtek a bajok János bácsival. Nem volt, ki gondját viselje. De amúgy is elhájasodott a szíve, alig tudott már mozogni. Tudod, hogy mindenki túlzabáltatta, főleg János bácsi.”
Aztán visszafordult az ajtó felé, és belépett a konyhába.
Kollarik megvacsorázott, bár nem volt túl bizalomgerjesztő, amit Ernő a kamrából kihozott, száraz kenyeret, avas szalonnát, penészes sajtot, még valami savanykás bor is előkerült, ami köszönőviszonyban sem volt a bácsi régi miseboraival, evett belőlük valamennyit, aztán megkérdezte:
„Mi lesz éjszaka a dolgom?”
„Mellette lenni, semmi más.”, válaszolta Ernő, „És ha gond van, kelts fel azonnal, az udvari vendégszobában leszek.”
Elváltak, és Kollarik elindult a bácsi szobája felé. Végigment a hosszú folyosón, a végén jobbra fordult és máris ott volt a kis átjáróban, amelyből balra nyílt a bácsi ajtaja. Gondolkodott, kopogjon-e, de aztán eszébe jutott, hogy a bácsi talán már alszik, igen, nyilván alszik, különben Ernő nem hagyta volna ennyi időre magára, és benyitott.
Jól ismerte a szobát, hiszen annak idején itt gyónt meg a bácsinak, de különben is sok beszélgetős estét töltöttek itt együtt a családdal, jól ismerte a kilincs érintését is, hiába járt itt utoljára évekkel azelőtt. Lenyomta és belépett.
Szemben az asztal, jobbra a bácsi ágya, azon kell, hogy feküdjék. Balkézről a tévé, mellette a lámpakapcsoló, de azt persze nem kattintja föl. Tartott tőle, hogy sötétben kell majd mozognia, mint a nagymamánál Remetén, de szerencsére égett egy kislámpa a sarokban, ernyővel tompított fénnyel, amely pont annyi világosságot adott, hogy látni lehessen a bútorok körvonalait. A kislámpa melletti fotelt, a bácsi foteljét vette célba, gondolta, ott majd eltölti az éjszakát. Lábujjhegyen odaosont, és lehuppant rá. Éppen elhelyezkedett, amikor gyenge hangot hallott az ágy felől:
„Ernő?”
„Nem Ernő vagyok, János bácsi, hanem Kokó. Most érkeztem.”, válaszolta Kollarik.
„Kokó? Te vagy az fiam? Hát hogyhogy te itt vagy?”
„Most érkeztem, János bácsi. Hogy segítsek Ernőnek.”
„Jól van, fiam. Szép tőled. De most menj aludni. Nem kell nekem semmi.”
„Itt maradok, János bácsi. Pihenjen csak nyugodtan. Én elleszek a fotelban.”, mondta Kollarik, de erre már nem kapott választ. A szobát megülte a csend. Rendben, gondolta Kollarik, akkor most kényelmesen elhelyezkedem, és virrasztok. És elaludt.
