Telihold volt, és Álomkórásznak eszébe jutott egy álma. Egy álom, ami nem álom volt, vagy nem csak az, valami az álom és a félálom közötti vízválasztón.
A hegy tetején élt akkor, legalább egy nyár erejéig, ott élt, ott próbált elbújni a külvilág, a valóság, némely kínzó élmények, s leginkább önmaga elől. Ez részben sikerült is, de az álmai, azok a bizonyos hírhedett Álomkórászálmok ott is, a hegy tetején is megtalálták. Így volt ez főként teliholdkor.
A parasztház szobájában feküdt az ágyon, ahol annak idején nagyanyja aludt, még azokban az időkben, amikor Álomkórász gyerek volt, s később is, amikor már felnőtt,s a nagymama vedlett vissza ráncos és járókeretes csecsemővé. Ott volt a nagymama feszülete még mindig az ágy fölött. Alatta feküdt most Álomkórász, s próbált elaludni. Eloltotta a kislámpát, az ablakon besütött a telihold fénye. Álomkórász lehunyta a szemét. És akkor kezdődött.
Úgy kezdődött, mintha folytatódna. Ott feküdt továbbra is az ágyon, a szobában, a nagymama ágyán, a sötétben, s a holdfény is besütött az ablakon. De nem volt egyedül. Ott állt az ágya mellett a felesége, aki már egy éve elköltözött tőle, mert beleszeretett egy másik férfiba, és most mégis ott állt, és beszélt Álomkórászhoz. Álomkórász nem értette, mit mond, próbált fölülni az ágyban, de nem sikerült, s a felesége szavait sem tudta kivenni. Aztán a felesége egyszerre eltűnt, s a helyén egy másik nő volt, akivel Álomkórász akkoriban levelezett, s azt hitte, talán segítségére lesz abban, ami miatt a hegy tetejére költözött. Semmit nem tudott erről a nőről, s az most mégis ott állt a parasztház szobájában, az ablaknál, s rásütött a holdfény.
Álomkórász kinézett az ablakon, s a kertet látta, a holdfényben ázó rétet, látta mindezt, de közben az ágyban is feküdt, s látta ezt a nőt. Majd már nem őt látta, hanem az édesanyját. Ott állt Álomkórász anyja az ágynál, Álomkórász arcába bámult, mondott neki valamit, de egyszerre fölrobbant a hangja, szétspriccelt Álomkórász fülében, s a látvány is hatalmas villanással semmivé lett.
Álomkórász fölült az ágyban, és mély, metafizikai félelmet érzett. Arra gondolt, hogy ő ebben a házban, itt a hegy tetején nem bírja tovább. Aztán arra, hogy nem mer kimenni a holdfényben úszó kertbe. S ahogy erre gondolt, már föl is kelt, papucsba is dugta a lábát, mert tudta, ki kell mennie, különben soha többé nem lesz képes kimenni ebből a szobából.
Kiment a kertbe, reszketését legyőzve a jázminbokorhoz botorkált, és pisilni kezdett. Kiüríteni magából a félelmet. Fölnézett a teliholdra, és akkor egyszerre rájött, hogy a félelem nem itt van kint, a világban, amely békés, hanem bent, őbenne. A félelem az övé, s annyit kell tennie, hogy ezt megérti, s akkor megszabadul tőle. S ahogy erre gondolt, nem félt többé. Állt Álomkórász a kertben, nézte az éjszaka tárgyait, s különös békét érzett. Telihold volt.
