Második út
5.
Korán ébredt. A szoba, az ágy s a hozzá tartozó ágynemű hangulata inkább kivetette az álomból, mintsem benne tartotta volna. Sietve tisztálkodott, majd összeszedte a cuccait, és lement a földszintre, hogy tisztázza a számlát. A portásfülkében Péter helyett már Pál ült, és éppen levelet írt (vagy legalábbis rozoga betűket vésett egy sárgás papirosra). Kollarik kérdésére fölnézett (tekintete a reggeli óra ellenére is emlékeztetett a már este kilenckor álomkóros Péterére), aztán fölfogva a helyzetet, közölte, hogy a számlát már rendezték. Kollarikot ez kellemesen érintette (bár apját ismerve nem lepte meg), és éppen indult volna, amikor Pál, csak úgy ültő helyéből, zavaros történetbe fogott, amiről nem egészen lehetett tudni, milyen összefüggésben van a már rendezett számlával, mindenesetre buzgó zsidózás lett a vége, ami némileg váratlanul érte Kollarikot, bár érezhető volt, hogy ő – legalábbis Pál cinkos utalásai szerint – ennek a zsidózásnak a másik, a védett oldalán helyezkedik el, ami még esetleg megnyugtató is lehetett volna, ha nem hatott volna mélységesen megalázóan. Vett egy nagy levegőt, és egy mondat közepén belefojtva a szót a portásba, elköszönt, és kimenekült a kapun.
Tett néhány sietős lépést (hátha Pál sértettségében még utánazsidózik egy jó hangosat), és máris a főtéren találta magát. Apja városának főterén. Ott állt a nagytemplom is (monumentális későbarokk, vagy inkább korasemmilyen építmény), ahová majd a szentmisére jönnie kell, de egyelőre még közel két órája volt addig, el kellett ütnie az időt valamivel. Nézte a főteret, és kétségbeesetten állapította meg, hogy körbejárni legfeljebb nyolc-tíz percébe kerül majd, és a környező utcák sem ébresztették föl benne a városnéző hangulatot. Eszébe jutott, milyen kár, hogy nem kérdezte meg apját, merre keresse a gyermekkori iskolaudvart, de sejtette, hogy egy ilyen sétára nem lenne elég két óra. Így végül úgy döntött, megreggelizik valahol.
A reggeli-program meglepően jól sikerült (szalonnás tojást evett, narancslevet és teát ivott rá), így olyan hangulatba került, hogy mégiscsak kedve támadt a városnézéshez, és bár látnivaló nemigen akadt, annyira elbámészkodott, hogy mire a harangzúgásra észbe kapott, már jócskán eltávolodott a főtértől, rohanvást indulhatott vissza, nehogy túlságosan elkéssen, mert úgy érezte, azzal a püspökkel való találkozást is veszélybe sodorná.
Mire odaért, a mise már tartott, s a hívők úgy megtöltötték a templomot, hogy még a főkapu melletti nyitott bejáratot is elállták. Sikerült valahogy befurakodnia, majd közép felé nyomakodva olyan helyre jutnia a templom végében, ahol viszonylag kevesebben álltak. Hátát vetette a bezárt főkapunak, és nézelődni kezdett. Először persze a püspök atyát kereste tekintetével, és megtalálni vélte a távolban, az oltárnál, püspöklila (milyen más?) palástban, amint éppen nyilván a szentmisét celebrálta (szégyen ide, szégyen oda, Kollarik nem sokat konyított a liturgiához), de vagy a hangosítás volt elégtelen, vagy a főpap beszélt a mikrofon mellé, gyakorlatilag semmit nem értett belőle. Így Kollarik a saját környezetében állókat kezdte figyelni, már csak abból a megfontolásból is, ahogy atyai nagybátyja kis falusi templomában, ahová az évi egy disznóölés alkalmával mindig illett elmenniük a vasárnapi misére, a bennfentes falusiakat imitálva vett részt, legalább a látszat szintjén, a szertartáson. Ezt tette most is: állt, keresztet vetett, letérdelt, sőt még a miatyánkot is elmondta félhangosan, ahogy gyermekkorában a nagyanyjától tanulta (az általa ismert, illetve az emlékezet mélyéről előkapart változat helyenként különbözött a tömeg által skandálttól, de Kollarik nem zavartatta magát, sőt időnként mormogással töltötte ki az óhatatlanul adódó hiányokat) – valahogy úgy érezte, miként papnagybátyjának a tisztelet okán tartozik ennyivel, úgy a püspök atya is megérdemli, ha már veszi a fáradságot és közvetíti a kérését a Mindenhatóhoz.
Aztán elérkezett a szentmise végső fázisa, amikor a hívők éneklése közepette a püspök a menet élén áldást osztva indult el a főkapu irányába, s ahogy a tömeg szétnyílott, Kollarik viszonylag közelről láthatta az arcát (egy pillanatra megfordult a fejében, odaintsen-e neki, de aztán elhessegette ezt az illetlen gondolatot), majd a menet elkanyarodott a templom másik vége felé, és akkor érzékelhető volt, hogy a szentmise véget ért, Istennek hála, mehet mindenki békével, s Kollarik is elindult (békével) abba az irányba, amerre a püspök atyát eltűnni látta.
