Harmadik út
6.
Ahogy ment a Salamomhegyi estében, a kivilágítatlan országúton, Kollariknak eszébe jutott az ócska színdarabba illő jelenet, ott a bácsi templomának kertjében, közvetlenül az esküvő után. Kimondták az „igen”-t meg a „holtomiglan-holtodiglan”-t, a bácsi szépen, egyszerűen, már ahogy a miséken is beszélni szokott, lezárta a szertartást. Kijöttek a templomból, utánuk jött a bácsi, majd a násznép, vagyis a szülők és a testvérek. És a két tanú. Kollarik tanúja, a vidéki múzeumigazgató, aki nem volt vérszerinti rokon, de úgy és oly régóta tartozott Kollarik családjához, mintha beleszületett volna. És az első feleség tanúja, az ügyvéd, de nem a vasmarkú, hanem akivel egykor (mely „egykor” a kis falusi esküvő idejénél későbbi időt jelöl) az ominózus havasvölgyi, vagy még inkább nagykocsi kutyasétáltatós idillt átélte, vagyis az ördög, ám aki jobban belegondolva mégsem lehetett az ördög, hiszen a bácsi felismerte volna, elvégre a bácsinak mégiscsak ez a szakmája, meggyóntatni Kollarikot, összeadni az első feleségével és felismerni az ördögöt. Ám a bácsi nem ismerte fel. Vagy talán mégis? Amikor kijöttek a templomból, és Kollarik első felesége elájult, illetve rosszul lett, elsápadt (ha egyáltalán elsápadhatott ahhoz a falfehérséghez képest, amely arcszínét általában jellemezte), felakadtak a szemei, nekiszédült a templom falának, és Kollarik, mint egy posztmodernkori Grál-lovag azonnal karjaiba kapta…- vagy inkább riadtan nézte és hirtelen zavarában azt sem tudta, mit kéne tennie, csak a tanú, az első felesége tanúja ugrott oda, vagy inkább lépett, határozottan, elegánsan, de pont a kellő tempóban, felfogta karjaival az ifjú arát, megtámogatta és a templomkert egy közeli padjához vezette. Kollarik pedig ahelyett, hogy odaszaladt volna, illetve szaladt ő, csak némileg visszafogottan, visszafogta valami, a zavar, hogy az ő feleségével, a megvalósult vágy eufóriájában égő, frissen férjezett (méghozzá VELE! ŐVELE!) asszonykájával ilyesmi előfordulhat, és ezért mielőtt rohanni kezdett volna a pad felé, ránézett a bácsira, aki ott állt mögöttük. És akkor meglátott a bácsi szemében valamit. Valamit, amit akkor, ott, a pillanat hevében aggodalomnak vélt. És ami talán az is volt. Csak nem egészen, vagy nem kizárólag a rosszullét miatt. A bácsi talán mást is látott ott a padon, mint a kötelességét teljesítő tanú buzgalmát. És mégsem tett semmit. Pedig a bácsi pap. Szakmai kötelessége fellépni az ördög ellen. Van szentelt vize meg szolgálati keresztje. Vagy talán mégsem az ördögöt látta? Hanem valamilyen túlságosan is emberi jelenetet? Na, ezt kell megkérdezni tőle.
Erre gondolt Kollarik, ahogy ment a salamonhegyi estében, vagy százötven métert előre a főúton, és aztán balra térve, át a kis hídon. Erre gondolt, és arra: ezt hogy fogja megkérdezni tőle. Mert ez még nehezebb, mint bevallani a kukkolást. Lina néni pinája valahogy kevésbé intim részlet, mint az ördög felismerése. Hogy lehet erre rákérdezni? Persze, a püspök atyával már tisztázták, hogy van ördög, de akkor is. János bácsi nem a püspök, vele másként kell beszélni. Ha kell, meg kell neki gyónni. Ez az, villant Kollarik agyába, ahogy átment a kis hídon, meg kell gyónnom János bácsinak, ahogy már annak idején meg kellett volna neki gyónnom. Igaz, akkor nem volt más bűnöm Lina nénin kívül. Vagy nem is Lina néni pinája a bűn? Inkább az, ami a templomkertben történt? Na, de mi történt a templomkertben? Mit látott a bácsi? Talán ez is kiderül, ha meggyónok neki. Erre gondolt Kollarik, ahogy letért a kis hídról és beért a faluba. És szembetalálkozott a kutyákkal.
