Harmadik út
11.
Kollarik hol elengedte, hol újra megfogta az üres kupicáját, és nézett, mereven nézett előre, bárhova, csak ne Ernőre, de most végül ráemelte a tekintetét és azt mondta, persze, persze hogy felváltja, ezért jött, az apjától tudja, hogy János bácsi rosszul van, és az apja most nem jöhet, halaszthatatlan teendői vannak, gondok merültek fel az Akadémián, baj van a finanszírozással, lehet, hogy összeomlik az egész, és az apjának most ott kell mindenképpen lennie, de ha megoldódik, akkor jön, mondta neki, hogy ezt mondja meg Ernőnek, és csak beszélt, csak beszélt Kollarik, már azt sem tudta, miről, de egyszer csak valahogy kimondta, hogy Vásárhelyen járt, a püspöknél, és akkor hirtelen Ernő, aki addig némán hallgatta, a szavába vágott:
„Viccelsz?! A vásárhelyi püspöknél?...”
Kollarik nem értette, miért viccelne, ezért csak azt mondta, igen, a püspöknél járt, még János bácsiról is beszélgettek.
Ernő figyelmesen nézte Kollarikot, megvárta a mondat végét, és akkor kérdezte higgadtan, de nagyon éles hangsúllyal:
„És mit mondott?”
„Miről?”, kérdezte Kollarik.
„Hát János bácsiról.”
„Hogy a barátja. És üdvözli.”
„Aha. A barátja.”, hümmögött Ernő, „Mást nem mondott?”
Kollarik törte a fejét, de nem jutott eszébe más. Aztán egyszerre mégis beugrott valami.
„Azt mondta, régi barátok, mert egyszerre vitték be őket annak idején, csak őt kiengedték, János bácsit viszont nem. De neki köszönhető, hogy Salamonhegyre került.”
Ernő olyan arckifejezéssel dőlt hátra a székén, mint aki azt hallotta, amit várt.
„És te bevetted?”, kérdezte.
„Dehogy”, vágta rá Kollarik nagyon határozottan, „dehogy vettem.” De Ernő nem figyelt rá, csak mondta a magáét:
„Mert akkoriban így működött, mi? Bevitték őket, aztán az egyiket csak úgy kiengedték, a másikat meg nem. Az egyiket várta a cella, a másikat a püspöki szolgálat. Vagy tudom is én, hol kezdte, de az utat már kövezték neki. Ahogy János bácsinak is ide. És még jó, hogy ide. És ezt ő intézte. Persze. Egyébként akár el is hiszem. Ezzel letudta a gyónást. Az anyja picsáját.”
Kollarik nézett maga elé, de nem a szobát látta, hanem a püspök ebédlőjét, meg a püspököt, ahogy magyarázott neki. Ám mindez már olyan távolinak tűnt számára, mintha nem is járt volna nála. János bácsi viszont itt van. És meg fog halni.
