Harmadik út
15.
Az esküvőről beszélt a bácsi Kollarik apjának, vagyis Kollariknak, akit az apjának hitt, és arról beszélt, hogy nem kellett volna meglennie annak az esküvőnek. És nem azért nem kellett volna meglennie, mert később az történt, ami – hanem azért történt később az, ami történt, mert előtte megvolt az esküvő. „Sajnálom a fiadat, Kokó, sajnálom Kiskokót, de a sajnálat kevés”, mondta a bácsi. „Azt is tudom, hogy azóta megnősült, bár ti nem mondtátok meg nekem. Legalábbis sejtem, hogy megnősült. Ő olyan alkat, aki újranősül, amint teheti, mert azt gondolja, hogy így menekülhet. De ez nem így van. Kiskokó nem nősülhet meg újra, mert el sem vált az első feleségétől, hiába vált el tőle, és hiába választja el tőle a vásárhelyi püspök. Mert tudom, hogy ezt akarnátok. De ez nem így működik. Kiskokónak meg kell előbb értenie, miért vette el azt az asszonyt. Miért vette el, s aztán az asszony miért ment el tőle. Akkor is meg kell értenie, ha nincs mit megérteni rajta. Az emberéletnek vannak olyan mozzanatai, amelyeknek akkor is van jelentésük, ha az első ránézésre nem látható. Akkor rá kell nézni másodjára, harmadjára, annyiszor, ahányszor csak kell. Nincs más út. Én is hibáztam, én is ránéztem azóta sokszor arra az esküvőre. Tudnom kellett volna, amikor meggyóntattam előtte Kiskokót. Amikor meggyóntattam azt az asszonyt. Amikor láttam azt a férfit. Nem akkor, amikor láttam őt az asszonnyal a templomkertben a padon. Nem akkor. Akkor már késő volt, és nem azért volt késő, mert már összeadtam Kiskokóékat. Valószínűleg már az esküvő előtt késő volt. Talán már akkor minden eldőlt, még ha esetleg az asszony, sőt talán a férfi sem volt ennek tudatában. Nem. Késő volt minden bizonnyal már korábban. De én nem tudom, miért volt késő. Ezt Kiskokónak kell tudnia. Vagy ha nem tudja, akkor megtudnia. Másként nem megy.”
Ezt mondta a bácsi, és Kollarik hallgatta és ezúttal hallotta is, és kérdések tolultak a nyelvére, kérdéseket akart feltenni a bácsinak az apja nevében, vagyis a saját nevében, de az apja álarca alatt, mert úgy érezte, jól jön neki, hogy az apjának hiszi a bácsi, és már éppen kimondta volna az első kérdést, ám akkor észrevette, hogy a bácsi már másról beszél. Egyik pillanatról a másikra a bácsi másról kezdett beszélni. Méghozzá ismét összefüggéstelen dolgokról kezdett beszélni, vagy legalábbis olyanokról, amelyek Kollarik számára összefüggéstelennek tűntek. És akkor Kollarik várt, hogy talán ismét eljön a pillanat, amikor a bácsi abbahagyja a beszédet, és ő felteheti a kérdését, de aztán rájött, hogy hiába vár. Hiába vár, mert nincs több kérdés. Illetve kérdés van, de a választ nem a bácsitól kell várnia. A bácsi mindent elmondott. A többi nem az ő dolga. A többi az ő dolga, Kollariké. És ezt a dolgot máshol kell elintéznie, nem Salamonhegyen. Ezért aztán inni adott a bácsinak, majd visszaült a fotelba. Hallgatta még egy ideig, hogy a bácsi valamit motyog a sötétben, de aztán elhallgatott ő is. Csend lett, teljes csend a szobában. És Kollarik arra gondolt, hogy másnap reggel, amilyen korán csak lehet, haza kell utaznia. Hazamegy, és a többit majd meglátja. Erre gondolt, és elaludt.
