Negyedik út
2.
Járt Kollarik tanítani a belvárosi mintaiskolába, ahol az irodalom szeretetére, de legalábbis nem magas ívben való letojására oktatta a nebulókat, élt együtt a (második) feleségével, aki közben maga is felcseperedett (mert amikor megismerkedtek, pöttöm diáklány volt, aki ki sem bújt még egészen az egyetemi lét tojáshéjából), és elkezdett dolgozni, éjt-naphosszat szorgoskodott hangyamódra az egyetem felvirágoztatásán, vagyis telt az élet, de nem múlt mindaz, ami Vásárhelyen és Salamonhegyen történt Kollarikkal. Mert persze mi történt? Voltaképpen semmi. Beszélt a püspökkel, aki azt mondta, minden további nélkül elválasztja az első feleségétől, és beszélt János bácsival (vagyis hallotta János bácsit beszélni), aki meg azt, hogy hiába választja el tőle. Fifty-fifty. Maradt minden, ahogy volt. Már szó sem esett egyházi válásról (és ilyen módon a nagymama joggal nem ismerte meg néha az unokáját). Akkor mégis mi volt a probléma? Hogy a bácsi azt mondta, a többi Kollarik dolga? „Hogy a többi az én dolgom?”, gondolta Kollarik, „Ennyi az egész? Na, de mi az én dolgom? Nem az, hogy járjak tanítani, és aztán várjam haza a feleségemet, aki úgysem jön, mert sajátos viszonyban él az idővel? Közben meg telik az élet, és csak elmúlik minden. Meghal a nagymama, nem lesz, aki az egyházi válást szajkózza. Meghal a bácsi, nem gondolja senki többé, hogy meg kéne tudnom, miért vettem el az első feleségemet. Minden megoldódik hát. Vagy mégsem? Mert tényleg, miért vettem el az első feleségemet?”
Eszébe jutott az év, amely az egyházi esküvőt megelőzte. Az év, amely a polgári esküvőre következett. Az év, amely alatt tulajdonképpen rendben volt minden (csak éppen nem volt rendben semmi - lejárt lemez). Összeházasodtak, elmentek nászútra, annak rendje-módja szerint, bejárták Bretagne-t, vagyis Bretagne egy csücskét, mert ez volt az asszonyka kívánsága, és mert a nagypapa, Kollarik nagyapja is mindig oda kívánkozott, hogy majd a felesége (a nagymama) onnét, egy sziklaszirtről taszajtsa a tengerbe, az volna a szép vég (a nagypapának mindig ilyen bombasztikus tervei voltak, aztán megmaradt a boránál, a konyhaasztal mellett a hatalmas belvárosi lakásban), Kollarik pedig szerette megvalósítani a nagyapja vágyait (különösen az asztal melletti borozgatást). Elmentek hát Bretagne-ba, majd visszajöttek onnan, és elkezdték élni a házaséletet. Pontosabban folytatták, amit addig csináltak, hiszen évek óta éltek együtt, csak attól kezdve „házasélet” címszó alatt tették ugyanazt. Így telt el az év. Csak éppen közben Kollarik első felesége elfogyott.
Kollarik felesége szép lassan fogyásnak indult, annyira, hogy félő volt, eltűnik majd a végén (el is tűnt, de addig még történt egy s más). Nem volt ez a fogyás előzmény nélküli, Kollarikné (bár ő sem vette fel a férje nevét, de az egyszerűség kedvéért nevezzük most Kollariknénak – csak össze ne keverjük a két Kollariknét, akik közül egyik sem volt Kollarikné) mindig is karcsú volt, mint egy nádszál (jó-jó, de gondolkodó nádszál!), csakhogy egy idő után a nádszálnál is karcsúbb lett (és mintha már kevésbé gondolkodott volna). És ez már sok volt, illetve kevés, nagyon kevés. Ám nem volt mit tenni, az első feleség meglehetősen konok volt (tegyük hozzá: a második is, mintha ez a tulajdonság Kollarik feleségeinek állandó attribútuma lenne). A feleség fogyott, a család aggódott, az élet telt (ha már a feleség nem).
