Negyedik út
9.
Ott állt ez a madárijesztő ebben a valószínűtlen szerelésben, Álmos fejével a feje helyén, amelyen teljesen egyértelműen Álmos arca helyezkedett el és Álmos hangjával a szájában, amellyel azt mondta, hogy ő nem Álmos, hanem a testvére, és aminek hatására Kollarik azt gondolta, hogy álmodik, nem, dehogy álmodik, megőrült, vagy tényleg Álmos őrült meg, csak nagyon jól tetteti, úgy tetteti, mintha normális lenne, csak éppen mackónadrágot húzott meg atlétatrikót és a testvérének adja ki magát. Vagy lehet, hogy nem őrült meg, hanem inkognitóban van, mert körözik, mondjuk ellopott egy értékes szarkofágot a múzeumából, amelyben ezentúl itthon akar aludni, és ezért nyomozás indult ellene. „Nincs is testvére”, gondolta Kollarik, „Tudnám.” „Vagy mégsem?”, villant az agyába, „Elvégre mit tudok én Álmosról azonkívül, hogy a nagybátyám és imádom? Még a múzeumát se láttam. Lehet, hogy heten vannak testvérek, és mind ugyanúgy néznek ki, csak van, amelyik mackónadrágot visel, a másik meg még alváshoz is szmokingot. Ki tudja?” De mondani csak annyit mondott: „Aha.”, ami nyilván eléggé hitetlenkedően hangzott, ezért Álmos vagy a testvére gyorsan azt felelte: „A testvére, igen, Huba. Divéky Huba. Üdvözlöm.”, és ez már végre tényleg úgy hangzott, mintha üdvözölné is valóban.
„Jó napot. Kollarik vagyok.”, mondta Kollarik, mire Álmos vagy a testvére, Huba szinte nőiesen sikoltott fel, ami elég különösen hangzott a szakállas szájból: „Kollarik! Az ifjabb Kollarik! De örülök, hogy megismerlek! Eddig csak az apáddal találkoztam. Pedig Álmos annyit mesélt már rólad!” És akkor Kollarik arra gondolt, hogyha ez a figura mégiscsak Álmos, akkor igen jól játssza a szerepét, de még mindig nem lepődött volna meg, ha egyszer csak elröhögi magát, megöleli őt és kibújik a mackóalsóból, ami alatt ott van a rendes nadrágja. De nem történt semmi ilyen, csak Álmos vagy Huba félreállt az ajtóból és barátságosan behívta Kollarikot. Kollariknak semmi kedve nem volt bemenni, de nem akarván megbántani Hubát, akiről lassan kezdte elhinni, hogy tényleg nem Álmos, ezt mondta: „Ne haragudj, rohannom kell. Álmost keresem, mert van egy sürgős dolgunk. Nincs itthon?” Közben azonban érezte, hogy nem túl meggyőző ez a szöveg, hiszen nyilván nem így keresné Álmost, ha valami sürgős, közös dolguk lenne. „Pedig tényleg sürgős.”, próbálta legalább magát meggyőzni gondolatban, „Meg kell tudnom, mért nem vigyázott rám. Mi lehet ennél sürgetőbb?”, de Hubának csak annyit tett még egyszer hozzá: „Ne haragudj.”
„Dehogy haragszom”, mondta Huba, „de sajnos Álmos nincs itt. Sőt egyáltalán nem tudjuk, hol van. Hetek óta nem látta senki a családból.”
„Hetek óta?!”, döbbent meg Kollarik, „De hát mi lehet vele? A rendőrségnek nem szóltatok?”
„Ugyan minek?”, nevetett Huba, „Volt már ilyen. Volt, hogy hónapokra is eltűnt. Álmos már csak ilyen. Majd előkerül. A mobilszámát nem ismered?”
És akkor Kollarik arra gondolt, hogy igaz is, megvan neki valahol Álmos száma, „De”, mondta Hubának és előhalászta a telefonját.
„Vigyázz”, mondta Huba, „Folyton változik. Hol nem fizeti be a számlát, hol meg elveszti a mobilját.”, ám amikor összevetették, kiderült, a szám egyezik.
„És te hívtad mostanában?”, kérdezte Kollarik.
„Dehogy”, felelte Huba, „Minek hívtam volna? Különben sem szokta felvenni. Már ha egyáltalán nála van.”, és kuncogott magában egy sort.
„És semmi ötleted nincs, hol találhatnám meg?”
„Ááá”, mondta Huba, „Álmost… Mindenhol lehet, és sehol. Ismered.”
„A múzeumban?”, kérdezte Kollarik.
„Ott a legkevésbé. Bár ugyanannyi esélye van, mint másutt.”
„És nem tudod az ottani számát?”
„Nem. Lehet, hogy nincs is telefonjuk. Vagy ha van, nem működik. Ott semmi se működik.”
„Te már jártál ott?”, kérdezte Kollarik.
„Egyszer elindultam”, felelte Huba, „de defektet kapott a kocsim.”
Hát persze, gondolta Kollarik, létezik egyáltalán az a múzeum?, de mondani csak annyit mondott: „Hát akkor kösz. Megpróbálom azért valahogy. Kösz tényleg mindent. Örülök, hogy találkoztunk. Szia. Szia…, Huba”, és kezet nyújtott.
„Tényleg nem jössz be egy pillanatra?”, mondta Huba, miközben megszorította Kollarik kezét, „Akkor menj csak. Járj szerencsével. Ha megtalálod, mondd meg, hogy vannak levelei. Bár többhónaposak, úgyhogy talán már mindegy.”, és becsukta az ajtót.
