Ötödik út
2.
A bácsi meghalt, nem lenne, aki elválassza őket, mondhat bármit a püspök atya. És különben sem lenne kit elválasztani kitől. Mert Kollarik még csak megvolna, de nem lenne kitől elválasztani. Egyrészt mert már elválasztották tőle. Egy borongós hétfő délelőtt (vagy kedd délután), amikor hétágra sütött a nap, nyilván csak azért, hogy még borongósabbá tegye Kollarik napját. Ment ebben a bántóan vakító verőfényben a bíróság felé, oldalán egy csacsogó húsz éves lánnyal, aki valamikor a tanítványa volt az iskolában, a kutyafalka egyik vezérnősténye, és aki úgy szaglászta Kollarik hangulatát, mintha friss vért érezne rajta. Nyilván örült annak, hogy válási tanú lehet.
(Előző este hívta fel a Férfi Kollarikot, hogy el is felejtette mondani: tanú is kell. Remek, gondolta Kollarik, de mondani nem mondott semmit, mert tartotta magát ahhoz, hogy nincs beszélő viszonyban a másikkal, csak nagyokat hallgató viszonyban lehet vele, így aztán hallgatta, amit mondott. Még szerencse, hogy ő ott lesz. Mondta a Férfi. Olyan volt a hangja, mint aki kondoleálás közben alig tudja visszafojtani a röhögését. És akkor ő lesz a tanú. Mármint ő. A Férfi. „LESZEL ÁM, EGY NAGY BÜDÖS LÓFASZT!”, csattant fel Kollarik, némiképp megfeledkezve hallgatási fogadalmáról, „AKKOR ÉN NEM VÁLOK, BAZMEG!”. „AKKOR NE VÁLJÁL, BAZMEG!”, hangzott a vonal túlsó végéről egy hasonlóan higgadt hang, és a beszélgetés megszakadt. Aztán Kollarik mégiscsak elvált. És tanúja is lett. S hogy mért pont a kutyafalkából választotta, amit az akkor még öt percig felesége aztán kifogásolt is a bíróságon a tárgyalóterem előtt várakozva, csak Kollarik tudta volna megmondani. De nem mondta meg. Pontosabban azt mondta a még öt percig feleségének, hogy semmi köze hozzá. Miközben érezte, hogy ez hiába igaz, még sincs teljesen így.)
Ment a verőfényben, majd jött a verőfényben, bár ennek a jövésnek immár jóval kevesebb célja volt, mint az egy-két órával korábbi menésnek, amikor legalább azt tudta, hogy a bíróságra tart. Pedig a vezérnőstény továbbra is ott csacsogott az oldalán. Hogy igyanak meg valamit. Most hogy elvált férfi lett. És ezt úgy mondta a vezérnőstény, a szorgos szaglászás közben, mintha egy kitüntetésről beszélne, amelyet Kollarik az imént vett át a Parlamentben, és amellyel az állam iránti töretlenül lojális magatartását ismerték el egy köztársasági elnöki kézszorítás és protokollmosoly kíséretében. De úgy is nézett rá, olyan csillogó szemekkel. Kolariknak bele sem kellett néznie ezekbe a csillogó szemekbe, hogy tudja (legalábbis úgy tudja): igazán kitartóan csillognak, és tudnának is csillogni (egy ideig, teszem azt öt percig, minden bizonnyal). Mindenképpen sokkal kitartóbban, mint azon a délelőttön, a Férfi bejelentését és (első) felesége távozását közvetlenül követő délelőttök egyikén, amikor az akkor még teljesen másként csillogó szemek tulajdonosát felhívta telefonon. Hogy ez meg ez történt. És akkor most ő egyedül van. (Mint a tanári pályán megfelelő rutint szerzett előadóhoz illik, próbálta hanghatásában nem eltúlozni a szerepét, tudta, hogy a szavak – az Ő SZAVAI -, legalábbis egy frissiben nála érettségizett lánytanítvány fülében, kellő erővel bírnak.) Egyedül van az egész hatalmas belvárosi lakásban (amit a lány ismert a szerenádról). Sőt nem csak a hatalmas belvárosi lakásban. És ebből a vezérnőstény mindent megértett. Pontosabban majdnem mindent. Mert Kollarik valódi szándékát minden bizonnyal nem értette meg, bár legyünk őszinték, azt igazából maga Kollarik sem értette teljesen. Legalábbis maga sem tudta, valójában mit akar. Mit fog kezdeni a helyzettel, ha a lány majd ott lesz a hatalmas belvárosi lakásban. Mert a vezérnőstény, mint hálás ex-tanítványtól elvárható, azonnal igent mondott. Hogy máris indul. És mivel nem lakott messze, hamarosan ott is volt. Annyira hamarosan, hogy Kollariknak arra sem volt ideje, hogy tisztázza maga előtt a szándékait. A nem egészen pedagógushoz illő szándékait, melyek nem tisztázott mivoltukban is erőteljesebben közelítettek a tisztességtelenség, mint a tisztesség felé. És aztán ott volt a lány, a vezérnőstény, ült a kanapén és anyáskodóan nézett a nála tíz évvel idősebb férfira, akinek a száját még olyan kevéssé jó stílusérzékű mondatok is elhagyták, mint: „jobban figyelek rád, mint te rám bármikor a négy év alatt”, mely mondat miatt aztán Kollarik, aki amúgy normális stiliszta volt, hetekig (de legalábbis három és fél percig) égető szégyent érzett. Ott ült, végighallgatta Kollarik alig két-három napos történetét, majd, mint az (ex-)tanári szándékokkal nem teljesen tisztában lévő jól nevelt lánytanítványhoz illik, megkérdezte Kollarikot, mikor evett utoljára. És mivel Kollarik válasza patetikusan elkenősre sikeredett, azt javasolta, menjenek, egyenek valamit. Kollarik azonban sok mindenre tudott éppen gondolni, ám az evésre nem. Pontosabban gondolni sem gondolt akkor már sok mindenre, mert rettentően elfáradt. Belefáradt az elmúlt két-három nap történéseibe, és belefáradt a vezérnőstény odaszervezésének izgalmába. Nem megy ő sehova, lefekszik aludni. És akkor a megértő lánytanítvány távozott, anélkül, hogy azok a bizonyos tisztázatlan szándékok tisztázódtak volna. És a szemében sokkal inkább a szeretett tanár úr keserű sorsa miatt érzett aggodalom, mintsem csillogás volt. De aztán idővel a csillogás is megjelent, és a válás után kimondottan kitartónak tűnt. Olyan kitartónak, hogy attól kellett félni, magától nem is huny ki. Márpedig Kollarik tényleg attól félt, mert addigra már igazán, mélységesen fáradt volt, ha lehet, még fáradtabb, mint amikor a vezérnőstény magára hagyta a hatalmas belvárosi lakásban. Nem akart ő beülni sehová, nem akart csillogást látni semmiféle szemekben. Vagyis akarni talán akart, de érezte, hogy ott, abban a pillanatban nem lenne képes válaszolni erre a csillogásra, elfogadható módon semmiképp. Ezért – bízván abban, hogy a csillogást későbbi, ínséges napokra tarthatja fönn magának - azt hazudta a lánynak, hogy még elintéznivalója van. Hogy ne haragudjon, de egy válás már csak ilyen (ami úgy hangzott, mintha legalábbis naponta válna). És elvált tőle. Fölszállt egy villamosra, és hagyta a lányt, szemében a csillogással, amelybe azonban mintha már némi tompább árnyalat is vegyült volna már.
(Van azonban egy olyan változata is ennek a történetnek - amelyet Kollarik csak nagyon bennfentes hallgatóságnak szokott mesélni néha napján, rosszabb pillanataiban -, mely szerint akkor mégiscsak beült valahová azzal a lánnyal. Úgy érezte, egyetlen túlélési esélye, ha azonnal és minél nagyobb intenzitással válaszol a lány szemében lévő csillogásra. Ebből aztán származtak komplikációk. Származott belőle ez-az, lázas vallomás, hevesnek hazudott érzelem, amelyről senki sem tudta, ki hazudik, kinek, csak a hazugság volt bizonyos, származott belőle álmatlan éjszaka, éhgyomorra testbe vett töménytelen mennyiségű töményital, amiből persze összeomlás is származott, hányás, bőséges mennyiségű, az egész ruházatot, sőt nem is csak azt beszennyező, majd dicstelen hazaút, ráadásul nem saját lábon, hanem a lány szüleinek jóindulata és főként autója segítségével, amiből aztán persze égető szégyenérzet is származott, és még csak nem is három és fél percig tartó. De ennek a változatnak a hitelessége erősen megkérdőjelezhető, hiszen Kollarik azokban a néha napi rosszabb pillanataiban nem volt egészen beszámítható, viszont általában intenzív szeszfőzde szagot árasztott magából. Maradjunk hát annyiban, hogy otthagyta a lányt, szemében a csillogással, fölszállt a villamosra, hazament, lefeküdt, és még most is alszik, ha ugyan fel nem ébredt azóta.)
