Ötödik út
6.
Aztán elindult. Gondolta, majd csak szembejön deus ex machinaként egy gótikus katedrális vagy egy járókelő, aki útbaigazítja. Útba – de hova? Mert az némiképp (vagyis alapvetően) elbizonytalanította, hogy azt sem tudja, hova megy. Mármint tudni tudja, csak nem tudja megmondani. Egy házba. Ahol a Férfi. És a felesége (az első, az egykori) rabláncon. Na de elég-e ez? Aztán, mentőövként, eszébe jutott a Férfi neve. Országházi. Dr. Országházi Sándor.
Erre sem gondolt ezer éve. Ilyen név nincs, ezért nem gondolt rá. Annak idején is csak konstatálta, hogy van egy ilyen név, ami nincs, és van hozzá egy ember, tőle függetlenül. Mert persze Sándornak szólította. Sanyinak. Aztán meg nem szólította sehogy. De ez már később volt. Lett belőle Férfi. Átvedlett Férfivá. A barát (vagy mi). Az apja barátja. Neki meg mije is? Mi is volt neki Sándor (vagy Sanyi)? Vagyis Országházi? Merthogy barát… Jótevő! Ez az! Az ő jótevője! Mindig csak jót tett vele. Elvitte utazgatni, meghívta vendéglőbe (jó-jó, nem csak őt, de akkor is). Fizetett helyette, mint egy katonatiszt. (Vagy mint egy jól szituált ügyvéd.) És még a feleségét is elvitte. Ez volt aztán csak a jótétemény. Mondta is neki. Mármint ő, Országházi, neki, Kollariknak. „Meg fogod te ezt még köszönni nekem.” Ezt mondta. Amikor még beszéltek egymással. Vagyis Országházi vele. Ott állt két bőrönddel a kezében a hatalmas belvárosi lakásban, két bőrönddel, amelyek meg voltak pakolva Kollarik (első) feleségének könyveivel („a Máraikat elviszem!”, „viszed ám a nagy büdös lófaszt!”, „akkor az összes antik szerzőt! azokat én vettem!”, erre nem volt mit mondani, azokat tényleg ő vette, amikor éppen, talán akkori apósa hatására, klasszika filológusnak készült – Kollarik azóta nem olvasott auktorokat). Izzadt a hónalja, a homlokán is cseppek ereszkedtek alá, de még akkor is humorizált. „Megköszönöd ezt még egyszer majd nekem.” És vigyorgott. „Meg, te izzadt hónaljú…”, gondolta Kollarik, talán mondta is. De lehet, hogy nem ott történt. Talán egy presszóban. Ahol úgy ültek hármasban, mint ifjú pár és valamelyikük apja. Csak épp az ifjú pár nem volt többé pár, az apjuk meg vérfertőző kapcsolatot létesített a lányával (vagy a menyével, ami egy fokkal talán jobb és kevésbé vérfertőző). Ott ültek együtt a presszóban, a Férfi és Kollarik akkor már csak papíron felesége egymás mellett, Kollarik meg az asztal túloldalán, és uzsonnáztak (vagy ebédeltek). Kollarik ott ült, megpróbálta nem nézni őket (bár ez csak időnként sikerült), és arra gondolt, hogy nem kéne ott lennie. Hogy ez férfiatlan. A felesége már nem az övé. Akkor meg mit keres ott velük. De nem tudott felállni és elmenni. A Férfi pedig viccelődött. „Megköszönöd egyszer majd még ezt nekem.” És mint aki valami nagyon szellemeset mondott, rámosolygott Kollarik már csak papíron feleségére. Meg. Persze. Gondolta Kollarik. Csak előbb kicsinállak. És csak azért is ő fizette a saját fogyasztását.
Országházi! Ez az! Ilyen név nincs, tehát Nagykocsiban sincs több. Akkor pedig csak találni kell egy járókelőt, aki útbaigazít. És körülnézett. De nem látott egy járókelőt sem. Voltak ilyen-olyan emberek az utcán (kapualj előtt a tiszta járdát söprögető kötényes asszony, kocsma előtt a falat támasztó micisapkás férfi, kutyás kisgyerek), de egyikük sem tűnt járókelőnek, hanem valami különös festmény sablonalakjainak, mintha egy hollandi vagy ki tudja milyen tájkép elevenedett volna meg a nagykocsi főtéren. Illetve épp hogy nem elevenedett meg, hanem végletesen halottnak tűnt az egész, az asszony kezében nem mozdult a seprű, a férfi úgy dőlt a kocsmafalnak, mintha gondosan oda lett volna illesztve, a kisfiú pedig hiába haladt tova a kutyájával, ottrekedt végérvényesen egy fa előtt, amelyet a négylábú megjelölt. Nem, ezek nem járókelők, gondolta Kollarik, ezek nem ismerhetik az én Országházimat. És elindult a járdán visszafelé, ahonnan a busz érkezett. Körülbelül egy saroknyit ment, amikor egy házból kilépve egyszerre elébe toppant egy postás. Pontosabban a postás, a nagykocsi postás, mert Kollariknak az villant eszébe, hogy nyilván nem lehet több. És akkor viszont neki ismernie kell, mert mindenkit ismer. Így aztán megkérdezte. És a postás tényleg ismerte. „Dr. Országházi Sándor, hogyne.”, mondta, „Ott lakik egy családi házban, a falu határában. Petőfi Sándor utca 1.” És arra mutatott, amerre Kollarik haladt. „De várja meg a buszt. Három megálló. Sok az így gyalog.” Kollarik pedig szót fogadott, megvárta a buszt, megtette a három megállót visszafelé, és megérkezett a Petőfi Sándor utca 1. elé.
