Ötödik út
11.
Itt van viszont a Férfi. Gondolta Kollarik. Akiből öregember lett közben, fehér hajjal és kerekesszékkel (igaz is, vajon hogy került kerekesszékbe?, meg kéne kérdezni tőle, na de ilyet nem kérdez meg az ember, főleg nem ilyen helyzetben.), itt van ebben a hatalmas házban, ebben a hatalmas üres nappaliban, és látszólag már nem a Férfi többé, de mégiscsak ő vitte el annak idején a feleségét. Na, most jól számon lehet kérni rajta. Gondolta Kollarik, és nézte a kerekesszékes öregembert az üres szoba közepén. És mindent érzett csak a számonkérés vágyát nem.
Pedig hányszor elképzelte annak idején. Nemhogy hányszor: mindig. Permanens számonkérés-vízióban élt. Hogy fölül a villamosra (mint akkor éjjel), fölszáll a buszra (mint akkor éjjel), megérkezik a házhoz (mint akkor éjjel), becsönget vagy betöri az ajtót (ilyen már nem volt akkor éjjel, akkor éjjel rendőrök vitték el a kezdetleges, önsajnáló és még nem elég kifinomultan vérszomjas vízió szerint), bemegy, és mint egy kutyát, agyonlövi az életéért rimánkodó Férfit. (Hogy honnan van fegyvere? Hja, kérem, a bosszú angyalának…) „Kegyelem!”, rimánkodik a Férfi. Kegyelem?! Az anyád… Durr, a szeme közé.
És most itt van, s bár fegyvere nincs, megtörténhetne a leszámolás. Ha máshogy nem, egy minden részletet tisztázó hatalmas párbeszéd keretében, akár egy negyven éve magányosan élő tábornok és halálos ellensége, a legjobb barátja között. Egy párbeszéd keretében, melynek során minden megvilágosodik és értelmet nyer. Értelmessé válik egyszerre az élet, és Kollarik is rájön végre arra, miért nem tud befejeződni az, ami egyszer már véget ért. Amikor ki-ki elmondhatja a maga változatát, és végül összeáll a kép.
A kép. Na, ja. Az majd összeáll. Kollarik ott állt a nagykocsi ház nappalijában, szemben az öregemberrel, aki valamikor a Férfi volt, és aki válaszra várt, Kollarik válaszára, hogy mit akar Magdától, egy nőtől, akit Kollarik ismert valaha, aki valaha – mesélik – az első felesége volt, és nem szólt semmit. Csak ránézett a Férfira. És azt kérdezte: „Mikor jön vissza?” „Nem tudom.”, felelte a kerekesszékes, „Nem tudom, visszajön-e egyáltalán.”
Halkan mondta, de határozottan és minden pátosz nélküli tárgyilagossággal. Mint azon a vasárnap délelőttön azt, hogy elveszi Kollariktól a feleségét. Úgy, de mégis másképp. Mert most úgy beszélt ez a kerekesszékes öregember, mint aki valóban átéli azt, amit mond. Annak idején viszont éppen ez hiányozott a bejelentéséből. Mondott valamit, aztán aszerint cselekedett, de csak úgy, mintha szerepet játszana, méghozzá nem is a legjobb színészi adottságokkal. Mint egy rossz ripacs, gondolta Kollarik. Holott tárgyilagos volt és lényegre törő, amit mondott, de azt sem tudta elmondani ripacskodás nélkül. Persze Kollarik akkor ezt nem vette észre. Akkor csak hallotta a Férfi halk, ám határozott szavait, de nem értette őket, pontosabban, amit értett, nem állt teljesen összhangban azzal, amit átélt, miként, amit átélt, sem állt teljesen összhangban azzal, ami történt, vagyis ahogy a felesége csak ült a hálószobában az ágyon, amíg a Férfi hozzá, mármint őhozzá, Kollarikhoz beszélt, ült a hálószobában, hajat szárított, mintha az elektromos zajjal is megpróbálná magát kizárni a valóságból, és akkor sem hagyta abba a hajszárítást, amikor Kollarik berontott hozzá, sőt mintha még jobban el lett volna foglalva vele, véletlenül sem nézett Kollarikra, és a kérdésére („MIÉRT?! MIÉRT?!”, ismételgette Kollarik, mint aki megbolondult) sem válaszolt, és aztán akkor is ottmaradt az ágy szélén ülve, amikor Kollarik kirohant, és azt kiabálta a Férfinak, hogy akkor ő most hív egy taxit és elmegy a picsába, és ezt úgy kiabálta, mintha ez a bejelentés, a taxihívás és a picsábamenés ténye tökéletesen megoldaná a helyzetet, sőt egyszerre Kollarikot tenné a helyzet urává és mindenki mást (értsd: csábítót és csábítottat) kiszolgáltatott, mi több megalázott helyzetbe hozna, és valóban taxit hívott és el is ment vele, ha nem is a picsába, de a szüleihez, ahová egyébként a feleségével együtt készült vasárnapi ebédre. Ám miközben kiabált, taxit hívott és elviharzott a lakásból, Kollarik mindvégig úgy érezte, hogy nem ő kiabál, nem ő hív taxit és nem ő viharzik el, hanem valaki más, talán a Férfi, sőt el sem kell viharzania, mert ott sincs, nincs más ott csak ő, Kollarik, és a felesége, aki közben befejezi a hajszárítást és együtt indulnak ebédelni a szülőkhöz. Ezt érezte akkor Kollarik, és nem volt abban a helyzetben, hogy észrevegye a Férfi szavaiban harsogó ripacskodást. De aztán eljött az idő, amikor már igen. Amikor arra gondolt, hogy a Férfi legnagyobb bűne talán nem is az volt, hogy elvette tőle a feleségét, hanem hogy mindezt ripacsmódra tette, valódi átélés nélkül, mint aki a sarki színjátszó körben alakítja Don Juan szerepét. És ebben volt valami mélységesen megalázó. Most viszont, ahogy ott ült a kerekesszékben, és azt mondta, nem tudja, visszajön-e hozzá a felesége, aki valamikor Kollarik felesége volt, érezhető volt a hangján, hogy igazán átéli azt, amit mond. Hogy most nem ripacskodik, hanem valóban megformálja a szerepet, a magára maradt férfi szerepét, amit ráosztottak.
Értem, gondolta Kollarik és talán mondta is. Azt viszont biztosan mondta, hogy: „Akkor én megyek, Sándor, szervusz.”, de már nem nézett a Férfira, a kerekesszékes öregemberre, akinek fehér haja volt, kövér teste, és ott ült egy nagy ház üres nappalijának a közepén. Csak megfordult, kiment a házból, keresztül a kerten, ki a kertkapun, míg a buszmegállóba nem ért. Ám ott sem állt meg, ment tovább. Végig a járdán, amíg volt járda, aztán az országút szélén, a keskeny füves sávon. Egy rét mentén haladt, amelyen vadvirágok nyíltak, de aztán véget ért a rét is, és talán Kollarik is buszra szállt, hogy visszamenjen a városba, a hatalmas belvárosi lakásba, és ne gondoljon többet a nagykocsi házra. Vagy úgy gondoljon rá, mint valamire, amire már nincs miért gondolni. Nincs miért, mert egyszer még az is befejeződik, ami nem akar véget érni.
