Hatodik út
7.
Megnézték a kastélyt, megcsodálták a helyi kortárs festők képeit, amelyek az egyik toronyban voltak kiállítva, s érdekes kontrasztot képeztek a patinás enteriőrrel, majd visszatértek a buszhoz, hogy induljanak vissza, Gyorgyaszentgyörgy felé, s tovább a tervezett programokra. A busz elindult, kidöcögött a hepehupás földúton, hogy aztán balra forduljon, Gyorgya irányába. A sofőr már indexelt is, majd hirtelen azt mondta: „Ejsze, csak jobbra tudok menni.” Nézték, hát tényleg, úgy volt leszűkítve a kiforduló, hogy egy ekkora busz csak jobbra kanyarodhatott ki. „ Nem baj, menjünk”, mondta a testnevelő kolléga, „Majd csak lesz valahol lehetőség, hogy visszaforduljunk.” És elindultak Detre irányába.
Végigmentek Lázárhegy főutcáján, majd kiértek a faluból. A sofőr és a testnevelő egyfolytában azt vizslatták, hol van elég hely a megforduláshoz, de a falun kívül sem akadt. Akkor megszólalt Kollarik: „Ismerem a következő települést. Ott van egy nagy placc, az megfelelő lesz. Csak pár kilométer.” A testnevelő kolléga bólintott, hogy az remek lesz, miközben Kollarikkal a torokban lüktető szív banális ténye már-már a végsőket rúgatta. De nem volt visszaút, már csak azért sem, mert tényleg nem volt hol megfordulni. A busz jobboldalán a távolban pedig már feltűnt a régi temető.
A régi temető mellett van a zsidótemető, a maga alig néhány málladozó sírkövével. Mondta volna Kollarik, az idegenvezető, a mikrofonba, ha Kollarik nem lett volna kultúrsznob, aki csak régi kastélyokról és régi templomokról beszél, régi temetőről - amely csak azért régi, mert már megtelt, viszont az első feleség családjának háza mögött fekszik, de tényleg annyira közel, hogy csak át kell menni a hátsókerten, átbújni a kerítésen, s már ott is van az ember, ami halottak napján, amikor az egész régi temető gyertyafényben fürdik, különösen bensőségessé teszi az oda járást, mintha csak a szomszédba mennének, miként oda is mennek, a szomszédba, halottaikhoz – nem. Pedig akkor elmondhatta volna, hogy zsidó már nem is él a faluban (hacsak azóta nem költöztek vissza, hogy ő utoljára ott járt), aki volt zsidó, az mind a zsidótemetőben lakik, viszont az a hír járja (vagy járta az első feleség gyermekkorában), hogy nem jó odamenni, mert kiszívják az ember, s főként a gyermekek vérét, s így amikor egyszer, egy alkonyati órán első felesége gyermekkori mása és a barátai egy autóroncsot pillantottak meg a régi temető hátánál, a zsidótemető szélén, sikoltozva rohantak haza, hogy „jaj nekünk, jönnek a zsidók!” De nem mondta el, s nemcsak azért nem, hogy a vámpírhit és a népi antiszemitizmus e különös habarcsával ne terhelje tanítványai fejét, hanem azért sem, mert kultúrsznob volt, s egyszerűen nem akart beszélni a régi temetőről. Csak nézte, ahogy elhúzott mellette a busz. Nézte, és talán látta is.
Azt mindenesetre látta, hogy egy pillanat múlva Detre egyetlen blokk-, vagyis lakótelepi házához érnek (amely lakótelepi ház volt, csak lakótelep nem volt hozzá; oly elveszetten emelkedett a körülötte lévő falusi házak között, mintha véletlenül pottyantották volna oda, holott egykor a kommunista építészet dicsőséges hirdetőjének szánták), ahol már alig kell menni tovább, mert hamarosan a nagytemplomhoz érnek, s ott valóban meg lehet fordulni. Ezt látta, de nézni inkább a blokkházzal szemközti utcát nézte, egy kis utcácskát, amely hamarosan elkanyarodott a szem elől, de nem Kollariké elől, mert az belső látással követte tovább, egészen a… - hányas számig is, bassza meg?!, rémült meg Kollarik, nem igaz, hogy elfelejtettem, és egyébként is, hogy hívták az utcát? Aztán eszébe jutott, hogy az utcát régen másként hívták (hogyan arra már nem emlékezett, de valami különös, egyéni néven), de aztán a nagy politikai fordulat után Detre lakói önhatalmúlag megváltoztatták a nevét, a legnagyobb magyar költőjére, legalábbis, akit a köztudat a legnagyobbnak tart, mert meghalt, de legalábbis eltűnt a szabadságért, pár száz kilométerrel odébb egy csatatéren, s ily módon egy valóban megkülönböztető név helyett az utca beköltözött a magyar nyelvű települések ezernyi hasonnevű utcája közé – ez eszébe jutott, a házszám azonban nem. De nem gondolkodhatott rajta, mert a busz a nagytemplom elé ért. „Itt meg tudsz fordulni”, mondta a sofőrnek, majd miután a manőver sikerült, s a busz ismét a gyorgyaszentgyörgyi irányba került, majd elindulva ismét a blokk elé ért, Kollarik hirtelen és az út alatt rá addig nem jellemző határozottsággal így szólt: „Állj meg! Itt én leszállok. Majd gyertek értem, mondjuk…”, ránézett az órájára, amely délelőtt 11-et mutatott,”este hatra.” És meg sem várva a testnevelő kolléga reakcióját, lepattant a buszról. Átment az úttesten, s nekivágott a kis utcácskának, miközben érezte, hogy egy egész busznyi szempár szegeződik a hátára, de nem nézett vissza, hiszen tudta, hogy hamarosan eltűnik a szemük elől.
