Hetedik út
8.
A metróban tényleg nem volt már tömeg, de azért még elég sokan voltak. Nyáresti hangulat, buliba tartó fiatalok, turisták, szimpla lézengők. Kollarik az egyik kocsi végében talált helyet, ahonnét rálátása volt a másik szerelvényre, pontosabban lett volna, ha rá akart volna látni. Nem akart. Nem akart mást, mint hazamenni, és útközben felhívni Julit, otthon van-e már, vagy elugorjon érte. Gondolni azonban a nagymamára gondolt, az anyjára gondolt, az ápolónőre gondolt, Zoróra gondolt meg Hurura, és általában az otthonra, Remetemagdolnára, ahová nem kell mennie többet, fölszabadult heti egy délutánja, csak tudnia is kell majd kezdeni valamit ezzel a szabadsággal. Egyáltalán a szabadsággal kell tudni valamit kezdeni. Az élet adta szabadsággal. Hogy élje az életet, ne pedig csak valahogy megélje, görcsös erőfeszítésként, amit teljesíteni kell, ha esik, ha fagy, például kijárni a nagymamához Remetére. Arra gondolt, hogy ezt is mennyire másként lehetett volna csinálni, könnyedén, felszabadultan, és akkor talán tanult is volna valamit a nagymamától. Talán megértette volna, minek olyan fontos neki az egyházi válás. Hogy talán nem is az egyház, mint a válás miatt. Hogy a nagymama nem azért mondta, hogy nem is kell felvennie a kapcsolatot az első feleségével, elég írnia egy kérvényt a Püspök atyának, hogy megkönnyítse Kollarik dolgát, hanem mert azt gondolta, tényleg nincs dolga többé Kollariknak „azzal a nővel”, akkor viszont minden szinten el kell válnia tőle, tehát egyházilag is. Lehet, hogy ezt gondolta a nagymama. Értsd már meg, Kokó: aki elment, többé nincs. Nem rohangálni kell utána, hogy az ember meglelje bárminek az értelmét, hanem szépen csendben lezárni a dolgokat. Mert mindent le kell zárni egyszer, még azt is, ami nem akar véget érni.
Erre gondolt Kollarik, és közben mégiscsak átnézett a másik szerelvénybe. És ott meglátta. Háttal állt, beszélgetett valakivel, de ő volt, semmi kétség. Kollarikban pedig megnyílt a víznyelő. Látta, mint annak idején abban az áruházban, a dinnyerakás mögül, amikor leste, mint egy kukkoló, de nem mert odamenni hozzá. Ő volt, akkor is ő volt, egészen biztos. Ezer, százezer közül felismerné. Rosszul látta, amikor megfordult, ő meg be volt gyulladva, egyszerűbb volt nem odamenni hozzá, elhitetni magával, hogy mégsem ő az. De most nincs mit elhitetni. Ezért ment Nagykocsiba, ezért ment Detrére, teljesen logikus, hogy itt és így találja meg, épp a nagymama halálának estéjén. És most beszélni fognak egymással.
