Hetedik út

12.

Egy júliusi estén Kollarik későn ért haza a hatalmas belvárosi lakásba. Későn, mert a nagymamától jött, aki meghalt a remetemagdolnai öregek otthonában, de Detréről is jött, ahol nem találta meg az első feleségét, leginkább pedig a metróból jött, ahol látta elmenni a második feleségét egy férfival, aki állítólag a főnöke volt. Hazaért a hatalmas belvárosi lakásba, ahol már nem volt nagymama, mert a nagymama már sehol sem volt, pontosabban ki tudja, hol volt a nagymama. Nem volt nagypapa sem, nem bóklászott már a hosszú, labirintusszerű előszoba-folyosón, talán azért nem, mert a nagymama sem üldögélt többet az ágy szélén, talán azért, mert Kollarik már a második feleségével élt. Igaz, ez a második feleség soha nem volt otthon, most is dolgozott éppen, vagyis rendezvényen volt, vagy ki tudja, hol. Kollarik belépett a lakás ajtaján, és nem a saját lakrészükbe ment, hanem a nagymamáéba, ahol már nem volt nagymama, de még mindig ott voltak a nagymama dolgai, miként az egész lakásban ott voltak még a nagyszülők dolgai, főként bútorai, régi, düledező, de azért még mindig használható bútorok, valamint ott voltak Kollarik első feleségének az emlékei is, festmények a falakon, mert ez az első feleség műkedvelő rohamaiban telefestette a lakást és Kollariknak azóta sem jutott eszébe leszedni ezeket a festményeket. Kollarik bement a nagymama szobájába, ami már nem volt a nagymama szobája, de másé sem volt, mert ahhoz be kellett volna lakni ezt a szobát, be kellett volna lakni ezt a lakást, egyáltalán be kellett volna lakni ezt az életet, hogy saját élet legyen belőle. Erre gondolt Kollarik, ahogy belépett a szobába. Aztán arra gondolt, hogy meghalt a nagymama. Majd arra, hogy mikor jön haza vajon a felesége. Arra, hogy leül itt a nagymama szobájában, gyászolni fogja a nagymamát és megvárja a feleségét, jöjjön haza bármilyen későn. Arra gondolt, hogy így várta annak idején az első feleségét is, igaz, őt a lakás másik felében várta, mert akkor még volt nagymama és nagypapa, így várta az első feleségét, amikor az Országházival volt elfoglalva. Tolmácsolt neki. Persze. Erre gondolt Kollarik, de erre nem akart gondolni. Arra gondolt hát inkább, hogy mért ne hinne a második feleségének. Mért ne hinne neki. Többet úgy se nagyon tehet. Hinni kell. Hinni. Mint a nagymama. Igaz, ő másban hitt. Abban én nem tudok, gondolta Kollarik. Én másban hiszek. Én a nagymamában hiszek. Hiszek a nagymamában, hátha az nekem is segít. Hátha akkor tudok majd magamban is hinni. Erre gondolt Kollarik, és ült a nagymama szobájában, ahol annak idején, ezer éven át a nagymama is ült, ült Kollarik a nagymama karosszékében, a hatalmas belvárosi lakásban, várta haza a második feleségét, és arra gondolt, ha ő hazajön, az mégiscsak megoldás lesz valahogy.

            (Vége)