Révbe ér és
Most elmesélek neked egy történetet.
Ez most nem lesz vers, csak egy mese.
Szóval volt egyszer úgy, hogy otthon voltam,
a gép előtt ültem, s szólt a zene.
Tudod, nálam mindig szól, valahogy megnyugtat,
olyan, mintha nem lennék egyedül,
olyan mintha ott lenne valaki más, egy másik,
aki úgy beszél velem, hogy hegedül.
Mert kell az is, kell az, hogy legyen kivel,
lehessen beszélgetni, ha éppen csöndben is,
mert úgy beszélget, úgy hallgat az ember,
hogy az is mond valamit, ha egy hang hamis.
Akkor az a beszéd. No de elkalandoztam.
Hiszen nem erről akartam neked beszélni.
Miről is? Nem is tudom. Ja de igen.
Csak annyi, hogy nem lehet így élni.
Így egyedül. Vagyis lehet, csak nem jó.
Mert az ember azt érzi, hogy kéne valami más.
Mondjuk valaki. Aki van, még ha nem látod is.
Még ha meg nem is érintheted, mint Tamás.
Van, még ha nincs is ott neked.
Mert az már túl szép lenne, túl jó.
Azt még ki kell majd érdemelned.
Előbb még szálljon el a holló.
Vagy már elszállt? Csak mert ő van?
Ha nincs is jelen, de beszélgetsz vele?
Ott van a virtualitásban,
mint egy másik valóság jó szelleme?
Hogyha így van, máris jól van így.
Vagy kicsit finomítva: jobban.
És akkor már szebb is és jobb is az egész.
Most már nem mondhatod, hogy gond van.
Most már csak azt mondhatod, hogy köszönöd.
Mert minden megoldódik a végén.
Erről szólt hát ez a történet.
S talán révbe érsz ennek a révén.
