1.
Már csak azt kívánta, legyen, ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell, hasadjon meg a föld, dőljön össze a világ, csak legyen már valami, ne csak ez a kínzó semmi, ez a bűntudatos gyötrődés, ez a nem múló görcs a gyomrában. Tudjon végre aludni, enni, inni normálisan, ne öklendezzen vissza minden lenyelt falatot, merjen megállni a tükör előtt és szembe nézni önmagával, nem pedig lesütött szemmel elosonni, mintha rossz fát tett volna tűzre, és fél a büntetéstől. „Kit megbüntettek bűntelen, elhagyja azt az értelem”, jártak a fejében állandóan kedvenc költőjének szavai, és valóban úgy érezte, elhagyta az értelem, de nemcsak az övé, hanem mindené, minden egyes dologé, apróságé a világon. Azt a semmit érezte, amit oly gyakran lökött a telefonba, mintegy reflexszerűen, csak ne kelljen semmit se mondania, inkább semmit mondott, konkrétan, semmi, bukott ki belőle, ahogy elhangzott a törvényszerű „mi újság?” a vonal végén, amire már annak idején, iskolás korában sem volt felelet, bár most lett volna, és ki is kívánkozott belőle, ott volt a nyelve hegyén, küzdenie kellett ellene, nehogy kibukjon, így hát gyorsan, még mielőtt baj lett volna, mintegy köszönésképp már lökte is a „semmit”, amire csak sértődött hallgatás volt a válasz. Elvégre már nem volt iskolás. Vagyis már másként. És főként nem otthon. Több mint ezer kilométerrel odébb. Életében először. Tehát joggal bántódtak meg, hogy nem mond semmit, vagyis semmit mond. Igazán mondhatná legalább, hogy van. Mert az, hogy „jól”, ami nagy nehezen kipréselődött belőle, kevés. Attól még rosszul is lehet. Meg különben is, annyi minden történik vele biztosan, csupa újdonság. És kezdetben még mesélt is. Hogyan utazott, hogy cuccolt a szállásra, hogy rendezte be a szobáját, ami eleinte annyira idegen volt, hogy első este nem is bírta sokáig, bebújt a takaró alá, hogy ki se kelljen jönnie, az öt hónap majd csak eltelik magától. De aztán kiragasztotta a fényképeit, meg vett egy terítőt a kopott asztalkára, rá egy cserép virágot, a földre meg egy olcsó szőnyeget, és kezdte úgy érezni magát, mint a jóistenke a teremtés hetedik napján. Ő volt az új honfoglaló. Húszéves diáklány egy párizsi diákszállón, öt hónapos tanulmányi ösztöndíjjal.
Kezdetben tényleg csak teltek a napok, de nem múltak. Olyan volt akkoriban az idő, mint egy durcás kisfiú, akit büntetésből beállítottak a sarokba, és már akkor sem mozdul, ha engedélyt kap rá. Nem érzékelte a napszakok változását. Vagy még inkább mindent az esti beszélgetéshez mért. Amikorra Dani előkeveredik az egyetemi zűrzavarból, és végre bejelentkezik az msn-en. De az is egy merő kínlódás volt. Folyton elment a hang, alig hallották egymást, újra kellett próbálkozni, mindketten csupasz idegvégződések voltak, mire sikerült normális kapcsolatot teremteniük, már ha normális kapcsolatnak nevezhető, hogy ezerötszáz kilométerre egymástól lógnak a gépen. Mert akkor meg ez volt a baj: egyszerre nem tudtak mit mondani egymásnak, mert annyi mondanivalójuk lett volna, így hát csak egymás szavába vágva hallgattak, és rendre az lett a vége, hogy összevesztek. Vagy egyikük, vagy másikuk sértődött meg, és szakította meg a kapcsolatot, hogy aztán kétségbeesetten próbáljon újra bejelentkezni. Az első napokban kivétel nélkül minden este sírva bújt ágyba, és órákba telt, míg álomba kínlódta magát.
