Aztán boldogan élt. Amíg.

Csak épp előtte élt. Boldogan.

S azok a reggelek. Álom után egy nap előtt.

S a nap, amíg a boldogat valónak élni meg.

A megint egy nap s a felkelek,

az ürítkezés s a fogmosás, az indulok,

s ebben a létezem, vagyok, tehát még jó, hogy

boldogan. Mindez. Valóság. S hogy meddig

még. Soká. Ha minden jól megy. Hisz jól, igaz?

A mindennapi indulok, mert késésben vagyok.

A mindennapi ott vagyok, mert hol máshol,

hisz dolgozom. A mindennapi szüntelen mosoly,

elvégre érett bölcs vagyok, ki tudja már, a Föld kerek.

Igen. Kerek. És minden körbe megy. Hát este lesz.

S ha este van, hát újabb győzelem. Mert boldogság az is.

Munkából térni meg. És tudni azt, hogy vacsora. Meleg.

Már hogyha megcsinál. Magának főzi meg. S ha nem, hát

annyi baj. Kenyér és párizsi. S a sör. A bor. Mert néha-néha

kell. Hogy tudja: boldogan. Mert addig, amíg él. Aztán meg. Ó, ugyan.

Kutyára jő a dér. Reggelre jő a dél. Az éjre meg a reggel.

És elfogad. Így vagy úgy. Mert él. Mert él az ember.