Aztán boldogan élt. Amíg.
Csak épp előtte élt. Boldogan.
S azok a reggelek. Álom után egy nap előtt.
S a nap, amíg a boldogat valónak élni meg.
A megint egy nap s a felkelek,
az ürítkezés s a fogmosás, az indulok,
s ebben a létezem, vagyok, tehát még jó, hogy
boldogan. Mindez. Valóság. S hogy meddig
még. Soká. Ha minden jól megy. Hisz jól, igaz?
A mindennapi indulok, mert késésben vagyok.
A mindennapi ott vagyok, mert hol máshol,
hisz dolgozom. A mindennapi szüntelen mosoly,
elvégre érett bölcs vagyok, ki tudja már, a Föld kerek.
Igen. Kerek. És minden körbe megy. Hát este lesz.
S ha este van, hát újabb győzelem. Mert boldogság az is.
Munkából térni meg. És tudni azt, hogy vacsora. Meleg.
Már hogyha megcsinál. Magának főzi meg. S ha nem, hát
annyi baj. Kenyér és párizsi. S a sör. A bor. Mert néha-néha
kell. Hogy tudja: boldogan. Mert addig, amíg él. Aztán meg. Ó, ugyan.
Kutyára jő a dér. Reggelre jő a dél. Az éjre meg a reggel.
És elfogad. Így vagy úgy. Mert él. Mert él az ember.