Hetedik út

2.

Előbb ismerte meg a hangot, mint értette meg, amit mond. Az anyja hangja volt. Az őshang, amely kezdettől fogva ott van az ember fülében, nem öregszik, nem változik, ahogy egy anya sem öregszik, sem változik, mindig ugyanaz az anya marad – és most mégis más volt ez a hang. Úgy volt más, ahogy az ember rendkívüli helyzetben másként reagál, mint egyébként. Valamit mondott ez a hang, de elsősorban nem jelentéssel mondta, hanem megváltozott alakjával. Ezt értette meg először Kollarik, aztán értette meg, amit mond:

            „Édesanya meghalt.”

            Így mondta: „édesanya”, holott a nagymama halt meg. Kollarik nagyanyja, aki Kollarik anyjának valóban édesanya volt, de egyben már kissé a lánya is, ahogy azon a régi vasárnap estén, amikor még a nagymama hatalmas belvárosi lakásban lakott, de már elkezdődtek az esések, éjszakánként pedig mórokkal társalgott a konyhában, akiknek enni adott, és Kollarik másnap reggel meg is találta a kenyérvágó kést az asztalon, csak az nem derült ki, mit vágott vele a móroknak a nagymama, s ettől kezdve kettőzött figyelemmel kellett rá ügyelni, ápolónők jártak hozzá, és Kollarik anyja is még rendszeresebben, s volt, hogy ott is aludt, hogy lefülelje a mórokat, akik azonban ravaszak volt és nem jöttek többet, legalábbis, amíg lestek rájuk, s azon a régi vasárnapon is ott volt Kollarik anyja, de amikor a nagymama elszundított ebéd után, fogta magát és hazament, mert Kollarik apja, aki amúgy közismert gurmand volt, már éhségsztrájkkal fenyegetőzött, fogta magát és hazament, de ezt előtte a nagymamával is tisztázta, csak épp a nagymamát álmában talán megint meglepték a mórok, s ettől furcsán ébredt, átbotorkált a lakás túlsó felébe, ahol Kollarik és a második felesége éppen filmet nézett, benyitott az ajtón, s be se lépve annyit nyöszörgött csak: „Hol van az édesanyám?”, mire Kollarik pánikszerűen pattant fel a kanapéról, mert azt hitte, hogy megbolondult a nagyanyja, pedig a nagymama tudta, hogy a lányát keresi, de azt is tudta, hogy az élet rendje szerint ez a lány már egyben az édesanyja is.

            Ez az emlék villant föl Kollarik agyában, ahogy meghallotta anyja hangját a telefonban, és csak a pillanat töredéke múlva értette meg, mi történt. „Hogy? Hogyhogy? Mikor? Most?”, hadarta dadogva a telefonba, majd azt tette hozzá: „Kapom magam és odamegyek.” És kapta magát és indult.