A negyvenéves férfi
azon gondolkodott, miként tudna újra érdekessé válni a nő számára.
„Föl kéne fedeznem valamit. Mondjuk az Északi-sarkot. Vagy a Délit. Bár már mindkettőt felfedezték. Akkor egy harmadikat. Ha meg az nincs, ki kéne találni egyet, és felfedezni. Kár, hogy pont abból van elege, hogy folyton csak olyasmit fedezek fel, amit én találok ki.”
A negyvenéves férfi
azon töprengett, miként válhatna újra érdekessé a nő szemében.
„Fel kéne találnom valamit. Valami csodaszert. Az örök szerelem elixírjét. Kár, hogy herótja van az örök dolgoktól. Neki, ami örök, az uncsi. Még Istennel is perelne, ha örök életet biztosítana neki némi hitért cserében. Boldogtalan is azért szeret lenni, mert neki az örök boldogság smafu. Olyasvalamit kéne feltalálnom, ami mulandó. Oltár előtt kimondható öt percre érvényes igent, vagy hasonlót. Annak örülne. Vagy nem is, inkább valamit, ami folyton átalakul: könyvet, ami másnap estélyi ruhaként hordható; konyhabútort, ami pár nap múlva már gumicukor; férfit, aki alkalomadtán láthatatlan ember. Feltalálni magamat, akit büntetlenül nézhet levegőnek.”
A negyvenéves férfi
azon tűnődött, hogyan nyűgözhetné le újra a nőt.
„Híressé kéne válnom, celebbé. Világhírű filmproducerré vagy valóságshow-hőssé . Olyanná, akit lát a tévében és büszkélkedhet vele („Képzeld, tegnap együtt voltam…”), de ha kell, egy gombnyomással elküldheti levegőzni. Féllábú hegymászóvá, akit lát a híradóban, amint a Csomolungma tetején csücsül, és kurva nagy dolog, max. elfagy a másik lába is, mire visszajön, de aztán újra útra kel, és nem hagy hátra mást, mint hírnevet. Vagy regényhőssé, aki kissé papírízű ugyan, de annál jobb, és megáll a 342. oldalon és elrikkantja magát: „A nous deux maintenant!”, de az is jó, mert nem kettejükre gondol, hanem a világ meghódítására, és egy férfi – főleg ha regényhős – ne nőt hódítgasson, hanem a világot. És különben is a könyvet bármikor bezárhatja az ember, ha elunta. Vagyis nem híressé kéne válnom, hanem olyannyira ismeretlenné, hogy még a nő is elfeledkezhessen rólam, és aztán őszinte meglepetéssel fedezhessen fel újra magának.”
A negyvenéves férfi
azon morfondírozott, hogyan kelthetné fel magára újfent a nő figyelmét.
„Mondjuk… de nem, az sem érdekelné. Talán… áááá, ugyan. Az neki kevés. Esetleg… vagy mégse? Pl. ha… nem, nem. Félreértené. Félreértene. Mindig félreért. Illetve mindig pontosan ért. Már túl pontosan. Jó volna, ha újra félreértene. Félreérthetőnek kéne lennem. Másvalakinek. Úgy, hogy mégis én vagyok. Én. Aki újra érdeklem.”
