ELJEGYZÉS
neked, kinek másnak
És akkor elutaznál abba a vidéki nagyvárosba.
Persze azt hinnéd, hogy a PhD miatt kell odamenned, és egész vonatút alatt rossz érzések kerülgetnének, mert úgy hagynál ott a metróperonon, hogy előtte, ha nem is vesztünk össze, de legalábbis eltérítettük nézeteinket két merőben ellenkező irányba, méghozzá annyira, hogy annak még az esélyét is elkerüljük, hogy esetleg a végtelenben találkozzanak – mindenesetre ezen töprengenél az Intercity ülésén gubbaszkodva, miközben látszólag a szakdolgozatodba temetkeznél, hogy lehetőleg minél kevesebb szavadat kelljen elpazarolnod az évfolyamtársnődre, aki veled együtt utazna jelentkezni a doktori iskolába – és mindezt csak azért, mert a szavaidat már akkor is mind nekem tartanád fönt.
Azt hinnéd tehát, hogy az egész nem szól másról, mint a kétszer három órás vonatútról, meg a lehetőleg minél gyorsabb ügyintézésről, melynek során megtennéd első tapogatózó lépéseidet a tudóssá válás rögös útján, melynek végén ott leselkedne rád, mint valamely kikerülhetetlen csapda, a nagydoktori fokozat megszerzése. Pedig egy frászt! Valójában az egész nem lenne más, mint egy világméretű összeesküvés egyik gondosan kitervelt részlete, aminek az lenne a célja, hogy eltávolítson téged Budapestről.
Mit gondolsz, miért kellene neked pont csütörtökön, vagyis az én iskolai szünnapomon vidékre menned? És éppen abba a városba, a világ másik végére, a nyugati és keleti civilizáció határmezsgyéjére, ahonnan már csak egy lépés a semmi? Mintha közelebb nem lehetett volna doktori iskolát találni…
Leszállnál tehát a vonatról, és miközben az egyetem megközelítésének legegyszerűbb módjáról érdeklődnél a helybeliektől, és látszólag lefoglalna a város feltérképezése, valójában azonban folyamatosan arra gondolnál, hogy mit csinálhatok én odahaza nélküled, a metróperonon, ahol, úgy gondolnád, visszaérkezésedig megvetettem a lábam – és eszedbe se jutna, micsoda előmunkálatok előzték meg az utazásodat, melynek során a témavezetőddel, a doktori programvezetőddel, az egyetem rektorával és még a jó ég tudja, ki mindenkivel kellett egyeztetni a pontos részleteket, hogy te azon a csütörtöki napon eljussál abba a városba, amíg én – jól megjátszva a sértődöttet, az egész utat a pokolba kívánó durcahuszárt – csak azt a pillanatot várnám, hogy a metród belevesszen az alagút sötétjébe.
Akkor aztán fognám magam, villamosra szállnék, és meg sem állnék addig a Balzac utcai ékszerészig (kinek a kiválasztásában természetesen kizárólag jó Honorénkkal foglalkozó doktori témád játszana szerepet), aki már évek óta tudna rólam, és csak arra a pillanatra várna, hogy fölkeressem, és elém tehesse azt a finom aranygyűrűt, amellyel eljegyeznélek.
Így volna ez azon a csütörtöki napon, amikor este betoppannál a lakásba, ahol egy csokor tulipán várna az asztalon, alatta pedig az eljegyzési gyűrű, és te csak állnál valamiféle megszeppent némaságban, mert nem találnád a számomra fönntartott szavaidat, amelyek mintha elvesztek volna a hosszú vonatút alatt, és fogalmad sem lenne róla, micsoda minden részletre kiterjedő szervezésre volt szükség, hogy megvalósulhasson egy ilyen szótlan pillanat.
