A negyvenéves férfi beleszeretett egy ingatlanközvetítőbe.
Ez akkoriban történt, amikor éppen válságban élt önmagával, mindenáron el akart költözni önmagától, a hatalmas belvárosi lakásból, amelyben egyedül élt a nagymama halála óta, és ahol nem találta a helyét, mert akár ide ment, akár oda, akár a nagymama lakrészébe, ahol ráadásul a nagypapa is élt egykor, és most is gyakran szembejött az előszóba folyosón, sőt mérgelődött a vécéajtó előtt, ha a negyvenéves férfinak szorulása volt, vagy túlságosan belefeledkezett a jazz-zenészek lexikonába, amelyet az üldögélés unalmas pillanataira tartogatott a mellékhelyiségben, akár a konyhába ment, akár a fürdőbe, ahol másnak az emléke kísértett, nem találta meg, amit keresett. Mindig csak önmagára lelt, és ez már túlzás volt reggel a tükörben is, nemhogy a nap minden órájában. A dolog odáig fajult, hogy éjszakánként már aludni sem nagyon tudott, mert félt, hogy álmában is csak önmagával találkozik. „Ez így nem mehet tovább”, gondolta, „el kell költöznöm magamtól”, és fölhívott, csak úgy véletlenszerűen, egy ingatlanirodát.
Az ingatlanos hölgy magas volt, szőke és úgy jó ötvenes. A negyvenéves férfi, ha nem szégyellte volna magát ezért a gondolatért, a MILF-kategóriába sorolta volna, de ő nem így állt az élet dolgaihoz, így aztán azt képzelte inkább, hogy ilyen lenne Tatjána ötvenéves korában, ha történetesen magasnak, szőkének és ingatlanosnak születik ide, ebbe a szmogtépte metropoliszba, és azt várta, hogy a nő, aki úgy vonult fel hozzá, a hatalmas belvárosi lakáshoz vezető lépcsősoron, hogy az ember (=a negyvenéves férfi) apródok egész hadát látta mögé, úgy köszön majd neki: „Én jöttem Önhöz, kell-e több?”, ám a nő, némileg kifulladva, ami valamelyest levont a vonulás eleganciájából, csak ennyit mondott kezét nyújtva: „ ’napot, Kovácsné vagyok, hú, de magasan lakik…”.
Aztán Kovácsné megnézte a lakást. De ezt is úgy csinálta… Járt fel s alá a szobák labirintusában, és úgy nézett mindent, s aztán úgy beszélt mindenről, amit megnézett, mintha rajta keresztül az élet tette volna be végre a lábát a negyvenéves férfi otthonába. Azt mondta pl., hogy „lichthóf”, ahogy a vécé megtekintése után egy pillantást vetett a mellette lévő légudvarra, de ebben a „lichthófban”, amelyet enyhén dohánykarcos altján kiejtett, annyi érzés volt, hogy a negyvenéves férfi egyszerre nemcsak a légudvar, hanem a saját élete értelmét is megérteni vélte. Nem, neki nem szabad elköltöznie ebből a hatalmas belvárosi lakásból, amely valamikor a nagyszüleié volt, mert az ember nem menekülhet önmaga elől, hanem itt a helye, a lichthóf mellett, s ehhez Kovácsnéra volt szüksége, aki felnyitotta a szemét. Kovácsné mindenhez értett: belmagasságot mért egy kis fekete kütyüvel, fényképeket készített egy másik, acélszürke kütyüvel, egyáltalán kütyüben nagyon jól el volt látva, és ez is annyira vonzóvá tette, hiszen a negyvenéves férfi nem értett semmiféle kütyühöz, és aztán olyan árbecslést csinált, fejben kalkulálva, hogy a negyvenéves férfi, aki majdnem megbukott anno az érettségin matematikából, egyszerre megértette, mi hiányzott eddig az életéből. Kovácsné! S így amikor a vizit végén Kovácsné, immár kütyütlenül, mert azokat mind elpakolta egy fess aktatáskába, a megbízási szerződés aláírására terelte a szót, a negyvenéves férfi csak annyit mondott: „Nem írunk alá semmit, Kovácsné. Itt maradok, itt maradunk, sok-sok gyermekünk lesz, akik mind ingatlanosok lesznek, és úgy fogják mérni a belmagasságokat és becsülni az árakat, mintha kütyükkel a kezükben születtek volna.” Ám Kovácsné mintha nem hallotta volna ezt a vallomást, zavartalanul dugdosta továbbra is a negyvenéves férfi orra alá az aláírandó papírt, majd miután teljesült a vágya, úgy távozott, ahogy jött, szőkén, magasan, apródok hadától kísérve. „Tudd meg”, nézett utána a lépcsőházban a negyvenéves férfi, „csak azért írtam alá, mert így vissza kell jönnöd hozzám, Kovácsné. Hozzál csak, hozzál csak vevőket, de többet innét ki nem teszed majd a lábad. Itt maradsz kütyüstül, mindenestül, míg a világ.” És becsukta az ajtót.
