A negyvenéves férfi akkoriban átváltozott beszélővé.
Beszélővé, vagyis olyanná, amilyen egyes indián kultúrákban az a különös adottságú személy, aki az írást nem ismerő közösségben történeteivel a létezés és a kultúra folyamatosságát és a törzs összetartozását biztosítja. Ilyen lett akkoriban a negyvenéves férfi, csak nem az amazóniai őserdőben, hanem a szmográgta metropoliszban, annak is egyik belső kerületében. Járta a negyvenéves férfi a szórakozóhelyeket, üldögélt hosszú órákig a pultnál vagy egy asztalnál, és véletlenszerűen kiválasztott hallgatóságának mesélt, csak mesélt. Egyetlen történetet mesélt, de azt mindenkivel meg akarta osztani, mintha ilyen módon ő is biztosítana valamit, bár hogy ez a valami milyen kultúrának a folyamatosságával, vagy mely közösség összetartozásával függ össze, nem volt egyértelmű. Egyértelmű annyi volt, hogy a negyvenéves férfi, vagyis a beszélő a saját létezését nyomatékosítja ezzel a történettel. A történet így szólt:
„A lány ott állt a friss márciusi hóban a népszerű gyorsétkezde előtt, és várt. Várt, mert korábban érkezett a légyottra, mint talán még soha életében, hiszen köztudottan, sőt hírhedten időkerülő volt, várt, mert még nem ért oda, akire várakozott, és várt, mert így volt megírva, bár ezt akkor ő még nem tudhatta.
A fiatal férfi (mert nem volt már fiú, rég kinőtte azt a kort, mint egy kedves, de már túlontúl passzentos félcipőt, ám fiatal volt még, fiatalabb, mint amennyi valójában) pár utcával odébb trappolt az alkonyatban. Késésben volt, méghozzá egy valódi randevúról, amilyenhez pedig ritkán volt szerencséje, egyébként is pontos volt alkatilag, vagy még inkább túlontúl jól nevelt, kínosan ügyelt arra, nehogy pontatlanságával bármely embertársát megsértse - és most késett. Nem sokat, csak néhány percet, de késett. És mégis tökéletesen nyugodt volt. Maga sem értette, miért.
Valami volt a levegőben a megkésett tél fagyos leheletén kívül.
A férfi alig érkezett meg, a szó mint cselekvés elmélet megrögzött híveként azon nyomban a tettek mezejére lépett. Úgy tudta, határozottnak kell mutatkoznia, az imponál a nőknek, erre tanították több mint három és fél évtized, de különösen az utolsó hét szűk esztendő némiképp papírízű tapasztalatai. Két eshetőséget vázolt a lány előtt. Az elsőben alig néhány saroknyira eső lakása, a másodikban bármely közeli vendéglátó-ipari egység, jelesen kocsma vagy kávéház, vagyis ahogy nyelvi műveltségét fitogtatva megjegyezte: a „terrain neutre” lehetősége merült fel az elkövetkezendő egy-két, esetleg valamivel több óra eltöltésének színhelyéül. A lány az utóbbit választotta, s mivel a férfi határozottsága ki is merült a merőben elméleti kérdésfelvetésben, ő indítványozott egy nem túl messzi teázót, ahol már többször megfordult.
Lassan sétáltak a márciusi estében, lélegzetük keveredett az egyre sűrűbbé dermedő levegőben, s talán beszélgettek is, noha a szavaknak ebben a kommunikációban csak annyi szerep adatott, amennyi a barátságos, de mégis kezelhetetlen csend elűzéséhez szükséges. A férfi nem ismerte sétájuk célpontját, a különös nevű teázót, így amikor ahhoz a térhez értek, amely a híres drámaíró nevét viselte, aki az emberiség egész történelmét álmodta papirosra majd másfél századdal korábban egy felvidéki kastélyban, megtorpant egy pillanatra, de csak annyira, hogy a lány észre ne vegye. Még nem volt itt az ideje, hogy a férfi elmondja neki egykori barátja történetét, akinek a tér egyik mellékutcájában volt lakása. Pedig ez a nála húsz évvel idősebb barát olyan volt számára, mint egy igazi nagybácsi, és ő volt az esküvői tanúja is, egy emlékezetes és később még emlékezetesebbé, mondhatni sorsfordítóvá vált házasság alkalmával. És ő volt az, aki – mint később elmesélte – a szertartást követően, immár négyszemközt azt az ígéretet tette az esküvőt celebráló idős pap bácsinak, a férfi atyai nagybátyjának, hogy mindig vigyázni fog a férfira. Aztán meghalt. Követte a pap bácsit, aki nem sokkal az esküvő után ment el, és már nem érte meg a férfi válását. Az idősebb barát viszont még megérte, de mégsem tudott vigyázni a férfira. Ahogy magára sem. Legalábbis a férfi sokáig így érezte. Egészen mostanáig, amikor a lánnyal átvágtak a téren, elmentek az egykori, pontosabban a barát lakása mellett, és arra gondolt, most igazán elkélne a segítsége. De ez épp csak átvillant az agyán, mert azonnal rájött, hogy a barátja mégiscsak betartotta a bácsinak adott szavát. Különben nem sétálnának ennyire nyugodtan, ennyire időtlenül összeszokottan a lánnyal. Fél szemmel odapillantott a jól ismert házkapura, és látta, hogy még mindig ki van írva a barátja neve. Úgy látta. Aztán megérkeztek a teázóba.
Nincsenek szavak, csak tea van, téli kabát rádobva a nádfotel karfájára és átadott ajándék. Még csak afféle óvatos, nem túl hivalkodó, hiszen még nem tartanak ott, még sehol sem tartanak… - DEHOGYNEM, már ott a teázóban, és előző nap volt a lány születésnapja. A huszonötödik. A férfi tudja ezt, de nem a lánytól, megvannak a maga forrásai (tartsuk titokban őket), és gondoskodott apró, jelképes, de mégis sokatmondó ajándékról. Mi másról, mint könyvről. A férfi erőssége (tetszés szerint: gyengéje), hogy csak a saját szája íze szerinti ajándékokat képes venni annak, akit szeret. Akit szeret… Álljunk csak meg. Hiszen még nem tartunk ott. Vagy… - hol is tartunk valójában? A teázóban. Az ajándékátadásnál. Hol van az még…- legalább négy-öt óra- és ugyanennyi saroknyira, amikor majd szerelmet vall a lánynak. Négy-öt óra és sarok. Ennyi elég? Van, amikor elég.
Még éjfél előtt kirakják őket a teázóból, s kezdetét veszi a nagy séta. Ki tudja már, merre mentek… Körbe-körbe a belvárosi utcácskákon és a körúton, körbe-körbe, egyre szűkülő körökben valami felé, aminek csak fizikális megvalósulása az egész éjjel nyitva tartó, „cukrászda” névre hallgató, falatnyi nyilvános hely. Valami felé, ami valójában már nem lesz, hanem van, s ami miatt az idő tényleg kimenőt kap egy éjszakára, úgy reggel nyolcig, s nem marad más, mint ez a bizonyos valami a levegőben, akár a feldíszített karácsonyfa felett a láthatatlan, mégis jól érzékelhető angyalok.
Reggel van, mire feleszmélnek, s elindulnak a busz felé. Addigra minden lezajlott köztük, ami két ember között a lényeg. Szinte némán szállnak buszra, félszavakkal jutnak el a néhány megállónyira lévő térig, ahol a férfinak le kell szállnia. Homlokcsók, búcsú nélküli elköszönés. Már jól tudják, hogy még sok van előttük. Hagyjuk is most magukra őket, hadd menjenek külön-külön haza, talán utoljára, s hadd pihenjék ki mélységes álomban egy hosszú út fáradalmait. S hadd ébredjenek majd egy új életre, egy megváltozott időszámítás ismeretlenül ismerős fényviszonyai között.”
Eddig tartott a negyvenéves férfi egyetlen története, amelyet azonban annyiszor mondott el az adott szórakozóhely körülményei között, amennyi csak záróráig belefért. De minden egyes elmondás között volt egy időszak, amikor különös változáson ment keresztül a negyvenéves férfi: lehajtotta fejét, és néhány percre beszélőből hallgatóvá lényegült át, mintha a hallgatásnak is meglenne a maga kitüntetett szerepe a történetmondás folyamatában.
