A negyvenéves férfiból akkoriban mesehős lett.
Egy lány mesélte ezt a mesét, aki már nem is annyira volt lány, nő volt teljes valójában, és a negyvenéves férfinak mégis lány maradt, mert őrzött még belőle valamit, amit nem lehetett másként, mint öröklányságként aposztrofálni. „Lány voltál, és lány maradsz, még ha minden fogad is kihull, és ráncos vén banyaként tekintesz majd a világba, lány, mert nekem az, s minden más füst és pára”, gondolta a negyvenéves férfi, még ott a mesében is, ahová bekerült, pedig ott nem volt már igazán elemében.
Nem volt elemében, mert rém zavaros volt ez a mese. Nem volt benne se kacsalábon forgó vár, se vasorrú bába, se hétfejű sárkány, se fele királyság, sőt királylány is csak annyi volt, amennyi a lányból, aki a mesét mondta, a mesébe szűrődött. Egy hang szűrődött a mesébe, egy női hang, amely mintha nagyon messziről, egy alig hallható távolsági hívás mélyéről hangzott át ide, a mese valóságába, ahol a negyvenéves férfi kétségbeesetten fülelte, mert élete negyven éve alatt erősen megromlott a hallása.
Zavaros volt az a mese, mert sok minden volt benne, de nem a mesék megszokott eszköztárából való. Volt benne márciusi este, volt benne havazás, volt benne légyott, volt benne éjszakai séta. De volt benne más is. Volt benne fogadalomtétel, majd megszegett fogadalom. Volt benne boldogság, boldogtalanság, remény és reménytelenség, hit és kétség. Volt benne öröm és fájdalom, volt benne vidámság és szomorúság, volt benne béke és indulat. Benne volt talán a teljesség. De benne volt a hiány is, mert a teljesség sem lehet teljes hiány nélkül.
És voltak helyszínei ennek a mesének, különös, egyáltalán nem meseszerű helyszínei. Volt benne gyorsétkezde és teázó. Volt benne munkahely és közös lakás. Volt benne parasztház a hegy tetején és kis lakás egy idegen város egyik házának harmadik emeletén. De volt benne, legfőképp, egy másik harmadik emeleti lakás, egy nagyváros belvárosi kerületében, ahol a lakás előtt bicikli pihent, mint megfáradt ló az istállóban, holott a negyvenéves férfi nem tudott kerékpározni.
Volt mindez, csak a negyvenéves férfi azt nem tudta, hogy mi szerepe van ebben a mesében. Nem értette pontosan a lány szavait, csak a hang, a mesét mondó hang volt egyértelmű számára. Egyértelmű, és felkavaróan megnyugtató. Ez a hang egyszerre szúrt milliónyi tűt a negyvenéves férfi füljárataiba, és töltötte el valami végletes nyugalommal, mintha tudná, hogy ezt a hangot fogja hallani, míg a világ.
De akkor történt egyszerre valami. A lány hangja halkulni kezdett, mintha a mese végéhez közeledne, vagy csak a kapcsolatban történt változás, rossz a vonal, s talán mindjárt megszakad. A lány hangja egyre gyengült, már nemhogy a szavak jelentését nem lehetett kivenni, de alig lehetett bármit hallani. „Ne!”, gondolta kétségbeesetten a negyvenéves férfi”, „ne menj el, mesemondó lány! Nem rekedhetek egy mesében, aminek nem tudom a végét. Legalább annyit mondj, boldogan élek-e, amíg meg nem halok!” De a lány hangja elhalkult, és a negyvenéves férfi megértette, hogy neki magának kell befejeznie a mesét.
