A negyvenéves férfi jótett helyébe jót várt.
Külföldre készült éppen, talán nem is kevés időre. Hogy miért, arról nem beszélt. Olyan kívánt lenni, mint a régi férfiak, akik sírjukig őriznek egy titkot, szótlanul, s rezzenéstelen arccal tűrve a tenger háborgását. Ilyen akart lenni, de még nem egészen volt ilyen, arca néha meg-megrándult. S ezért külföldre készült, hátha az idegen földi emberek nem olvasnak úgy a mimikából (végül csak kimondtuk, mért készült külföldre, de ennyi már legyen elég, nyájas blogolvasó!)
Külföldre készült, s ezért pénzt váltott az idegen ország pénznemében. Nem is keveset. S mikor kiváltotta, mind betette egy borítékba, melyet megnyálazott, s gondosan lezárt, hogy a pénz el ne vesszen, s véletlenül se keveredhessen hazai bankjegyeivel. Gondos ember volt a negyvenéves férfi, az élet szoktatta gondosságra. Ennek a gondosságnak volt aztán köszönhető, hogy odahaza nem nyílt a boríték. Jól lezárta, annyi szent. Nem nyílt, s amikor türelmét vesztve (mert még egy negyvenéves férfi türelme is véges) feltépte a borítékot, sikerült kettészakítania egy idegen bankjegyet, méghozzá nem is kis címletűt. Ott állt, és még csak szentségelni sem szentségelhetett, elvégre rezzenéstelen arcú létezésre tört. Vett egy mély levegőt, na meg egy csík átlátszó ragasztószalagot, és összeragasztotta az idegen pénzt. Elvben sikerült megreparálnia, de a lelke mélyén mégis úgy érezte, mintha folt esett volna a bankjegy becsületén (már ha van egy bankjegynek becsülete).
Így indult sétára a negyvenéves férfi, mert akkoriban sokat sétált. Búcsúzott a várostól, ahol született, mindaddig élt, s ahonnét most idegen országba készült. Búcsúzott a várostól, s bejárt minden olyan helyszínt, amelyhez valami emlék fűzte. S minthogy sok emléke volt, sokat sétált (no de ezt már mondtuk).
Az egyik ilyen séta során szembe jött vele egy ember. Szegény ember volt, ez már első ránézésre látszott rajta, s méghozzá meg is állt a negyvenéves férfi előtt, egy kicsit meg is hajolt, és választékos stílusban pénzt kért tőle. Közben pedig fogta egy kisgyerek kezét, egy bogárszemű, mezítlábas, szurtos kis lurkó pracliját. A negyvenéves férfi rájuk nézett, és abban a búcsúzó hangulatban, amiben volt, megesett rajtuk a szíve. Talán egyébként is megesett volna, mert a negyvenéves férfinak legendásan lágy szíve volt, amit rezzenéstelen arcú létezéssel kísérelt meg palástolni, de ez még nem mindig sikerült neki. Ezúttal azonban nem akart palástolni semmit, őszintén megesett a szíve a szegény emberen, s annak szurtos-rongyos kisfián. A zsebébe nyúlt, elővette a pénztárcáját, kinyitotta - és nem talált benne semmit. Nem volt nála pénz, mind beváltotta idegen pénznemre a pénzváltónál. Becsukta a tárcáját, és szomorúan rázta meg a fejét. Mire a szegény ember szomorúan tovább-ballagott, kézen fogva vezetve fiát.
A negyvenéves férfi utánuk nézett, és majd megszakadt az a lágy szíve (már ha tud megszakadni egy lágy szív – kilyukadt, és kifojt a ragacsos kulimász, ami a negyvenéves férfi szíve volt, és ami olyan volt, mint egy túlérett camembert sajt). Eltette a pénztárcáját, és ösztönös mozdulattal megtapogatta a másik belső zsebét is. És ott megzizzent valami. Egy boríték. „Hoppá”, gondolta a negyvenéves férfi, „hisz nálam van az idegen ország pénze; nem is kevés; úgy látszik, ösztönösen zsebre vágtam.” És akkor eszébe jutott a megreparált bankjegy, amely úgy maradt meg a tudatában, mint egy egykor értékes porceláncsésze, amely egyszer eltört, s utána hiába is ragasztják meg, félő, hogy szivárogni fog belőle a tea. Vagy egy egykori hű barát, aki elárulta egyszer az embert, mondjuk elcsábította a feleségét, s utána már hiába is handabandázik minden találkozásánál örök barátságról, az ember valahogy kevésbé tud hinni neki. Eszébe jutott a megragasztott pénz, elővette a borítékból, és hirtelen elhatározással a szegény ember után eredt. Sőt futott, mert a szegény ember már messze járt. Még kiabált is: „Hé, hé!”, amitől azonban a szegény ember, akinek nyilván rossz tapasztalatai lehettek az életről, csak még jobban szaporázta. Na, de azért csak utolérte a negyvenéves férfi, aki még mindig aktív kispályás labdarúgó volt, csak azt nem tudta, ezt a passzióját hogy folytatja majd idegen földön. Utolérte, és azt mondta neki: „Fogja, jó ember!” (noha csak annyi volt bizonyos, hogy az illető ember szegény, jósága még nem nyert bizonyítást), és a kezébe nyomta a bankjegyet. A szegény (s talán jó) ember gyanakodva nézte a pénzt, mint aki nem érti a helyzetet. „Ez mi?”, kérdezte aztán. A negyvenéves férfi megnevezte az idegen országot, ahol a pénzt használták. „És mennyit ér?”, kérdezte a szegény (s talán jó) ember. A negyvenéves férfi megmondta ezt is. „És nem hamis?”, tamáskodott tovább a szegény (s talán jó) ember. „Nem!”, mondta negyvenéves férfi, némileg elveszítve a türelmét, hogy ilyen nehéz valakivel jót tenni. Elfordult a szegény embertől, és elindult tovább az utcán. Nagyon elégedett volt önmagával. Jót is cselekedett, s a zavaró bankjegytől is megszabadult. Így kell ezt. Ment az utcán, s várta a jót, ami a jó tett helyébe jár majd. Még morfondírozott is magában, mi jó fogja majd ezért érni, s elégedetten tűnődött azon, hogy ezek szerint mégiscsak lehet hálókocsin utazni a mennyországba.
