A negyvenéves férfi hazafelé tartott.
Vendégségben töltötte az estét, a bátyjánál volt, a bátyja családjánál, akikhez gyakran járt akkoriban. Megvacsoráztak, boroztak, beszélgettek, jól telt az este. Jól telt volna az este, ha – néhány pohár bor után – nem arra terelődött volna a szó, ami akkoriban foglalkoztatta. Annyira foglalkoztatta, hogy szinte csak erre tudott gondolni, éjszakánként nem tudott aludni tőle, vagy ha aludt is, gyakran az álmaiban is manifesztálódott. És ami szoros összefüggésben volt azzal, hogy egyedül ment vendégségbe a bátyjához. A negyvenéves férfi pedig beszélt, csak beszélt, kérdésekre válaszolt, kérdéseket tett fel, amelyeket aztán ő maga válaszolt meg, noha a bátyjában s annak feleségében is megvolt a jó szándék, hogy lehetőségeikhez mérten válaszoljanak a feltett kérdésekre, mindnyájuk kérdéseire, de a negyvenéves férfi magának tartotta fönn a válaszadás lehetőségét, válaszokat adott, érvelt és ellenérvelt, kérdezett és felelt is egyben, beszélt és beszélt, majd kifulladva bejelentette, hogy haza kell mennie. Még egy pohár bort? Nem, nem kér. Akkor egy kis desszertet. Azt se. Nem kér semmit. Haza kell mennie.
Fölkelt, vette a kabátját, megköszönte a vacsorát, elbúcsúzott és ment. Gyalog ment, nem messze lakott, negyedórányi sétára, és a sétára szüksége is volt, kiszellőztetni a fejét, jól esett volna a séta, ha nem célirányos caplatás lett volna belőle, mintha várná otthon valaki. Így caplatott végig a körútba torkolló sugárúton, majd a körútra fordulva caplatott tovább. Nem kellett túl sokat mennie, hamarosan letérhetett egy kis utcába, ahonnét már csak pár lépés a lakásuk. A lakása. De mielőtt elérte volna a kis utcát, még a körúton történt valami. Valaki megszólította.
Úgy állt ott az a lány a körút sarkán, mint egy útonálló angyal. (Kölcsön a hasonlat, a negyvenéves férfi barátjától, aki elvonultan él a nagy folyó egyik partján, de annyira találó, hogy muszáj élni vele.) Törékeny, ifjú lány, aki a nem túl daliás negyvenéves férfinak is legfeljebb a válláig ért, s hosszú haja volt és az átlagosnál sötétebb bőre – már amennyire a körút gyér lámpafényében ezt meg lehetett állapítani. Törékeny, ifjú lány, meghatározhatatlan korú, tizenhat éppúgy lehetett, mint huszonöt. Értsd: tizenhatnak tűnt, de a negyvenéves férfi már eléggé tapasztalt volt ahhoz, hogy ne dőljön be a látszatnak, s tudja, több, jóval több is lehet. S ne adj isten, kevesebb is. Ami még pikánsabbá teszi a helyzetet, hiszen tizennégy alatt már büntetőjogi kategória kezdődik. Ugyanis a fiatal lány nem kertelt. Egyértelművé tette, miért áll az utcasarkon. Mit kínál a negyvenéves férfinak. A negyvenéves férfinak, aki már egy ideje nem volt nővel. Hosszú ideje nem volt nővel.
Ott állt ez a látomás – mert ez a lány annyira gyönyörű volt, ha még nem mondtuk volna, hogy a negyvenéves férfinak elakadt a lélegzete; el sem tudta képzelni, hogy ennyire szép lány kiáll az utcasarokra, pedig már negyvenéves volt, tapasztalt egyet s mást, igaz, ezen a téren, az utcasarkon álló lányokkal kapcsolatban nem volt tapasztalata -, ott állt ez a látomás, és csábított, mint egy szirén. No, nem énekkel csábított, prózában csábított, s ráadásul meglehetősen egyszerű beszédstílusban csábított, nevén nevezve a gyermeket, konkrétan az aktust, amit kínált, de ez talán még ellenállhatatlanabbá tette. A negyvenéves férfi, a gondos stiliszta, aki a nyelv oktatásával kereste a kenyerét, kenyérre kenődött ettől a kontraszttól, amit ez a hamvas(nak tűnő) szépség és a nyelvi kifejezésmódja árasztott magából.
Olyan hatással volt rá, hogy megtorpant, és egy pillanatra egészen komolyan belegondolt, hogy most bemegy ezzel a lánnyal azon a kapualjon keresztül, amit mutatott neki, követi egy lakásba, vagy ki tudja, hová, és magáévá teszi. Olyan erővel tört rá ez a gondolat, ami nem is pusztán izgalom volt, konkrétan felizgulás, hanem az elmúlt időszak minden keserűségének spontán levezetése. Mert gondolatban már magáévá is tette a lányt. S pont az volt a lényeg: a negyvenéves férfi a gondolatok, s nem a cselekvés embere volt. Ahogy magáévá tette a lányt, túl volt az aktuson, egyszerre eszébe villant valami. Annak idején a seregben az egyik körlettársa eltűnt egy éjszakára. Senki nem vette észre, legalábbis hivatalosan nem, meg lehetett ezt oldani, csak nem volt hova menni, lévén az első komoly település több kilométerre. De a körlettárs nem is oda ment, hanem a közeli tanyára (nevezzük annak). Mert ott voltak olyan nők. Pontosabban nők voltak, akik a katonaképzet szerint olyanok voltak (a katonaképzet szerint minden nő olyan). És a körlettárs kiszökött a laktanyából, elment a tanyára, és ott együtt volt az egyik ilyen nővel (legalábbis ezt mesélte utólag). Ám az együttlétük igencsak hirtelen fejeződött be, ugyanis a körlettárs feje fölött egyszer csak megjelent egy fejsze, a fejsze végén meg egy férfi, aki agyon akarta őt ütni, s így aztán menekülnie kellett. A történet eléggé regényesnek tűnt, hitte is a negyvenéves férfi, aki akkor még húsz sem volt, meg nem is, de most valamiért mégis ez jutott eszébe. Hogy olyan valószerűtlenül gyönyörű ez a lány, aki a testét árulja neki, hogy ez nem lehet igaz. Még pénzért sem lehet igaz. Itt valami nem stimmel. Bemegy vele a kapualjba, és ott megölik. Vagy csak megverik. Vagy csak kirabolják, fejszével vagy anélkül. De ez a történet nem szólhat pusztán testi szerelemről (no meg az érte leperkált ezresekről).
Erre gondolt a negyvenéves férfi ott a körúton, az útonálló angyallal maga előtt, és azt mondta: „Nem, kösz.”, vagy azt, hogy: „Bocs, de nős vagyok.”, vagy semmit nem mondott, csak továbbment. És nem mert visszafordulni, nem mert visszanézni erre a jelenésre, erre a szirénre, amely pedig annyira csábította, hogy egy pillanatra Ithakát is feledte érte.
