Március 15. volt, és a negyvenéves férfi azon gondolkodott, mi a magyar.
Vagyis azon, hogy mit ér az ember, ha, illetve egyáltalán mit érez az ember, ha magyar, és rút szibarita váz sem akar lenni, de kopasz fejjel sem akar hőzöngeni az utcán. Március 15. volt, és nem ment tüntetni sem, de békemenetelni sem, hanem otthon maradt, és úgy gondolta, hogy az is lehet magyar, aki csak úgy otthon marad, egész nap pizsamában, amire nem tesz kokárdát. És ahogy ezen morfondírozott, eszébe jutott egy kedves lányismerőse, egykori tanítványa, és annak a nővére, aki már két éve férjnél volt, és egy távoli városba költözött, a déli határ szélére, és ezért meglehetősen ritkán látták egymást a húgával, havonta legfeljebb egyszer, ami nekik tényleg meglehetősen ritka volt, hiszen majd tizennyolc évig egy szobában laktak, még ha a lányismerős nővére az utolsó időkben sokat volt is távol, de most aztán tényleg távol volt, és a távolságot alig enyhítették a mindennapos telefonhívások, amikor órákat trécseltek, legalábbis az apjuk szerint, mert szerintük alig váltottak egy-két szót, és csakis a legfontosabb dolgokról, mint hogy melyikük milyen ruhát vett fel aznap, vagy milyet nézett ki éppen magának, mert mindig kinéztek valamit maguknak, amit aztán nem is biztos, hogy megvettek, hiszen az egészben a kinézés és a megbeszélés volt a fontos, hogy legyen mire vágyakozni és a vágyról beszélhetni, és aztán esetleg elfelejteni az egészet, mert a következő kirakatban már újabb vágyra nyílik a szem – mindenesetre a beszélgetéseik alkalmával mindig elhangzott a nővér szájából a kérdés, ami nem is kérdés volt valójában, hanem ironikus állítás, kettejük nyelvi összetartozásának alapköve, amit a nővér egykori barátjától csentek el, bár nem olyan formában, ahogy az egykori barát ezt gondolta, hiszen ő halálosan komolyan vette, amikor egyik, pontosabban egyetlen közös szilveszterük alkalmával, amit szűk körben, néhány fős baráti társaságban töltöttek, és éjfélkor bekapcsolták a tévét, hogy meghallgassák a himnuszt, rászólt a barátnőjére (vagyis a nővérre), hogy álljon föl ő is, amivel, már csak a felszólító mód önkéntelen gorombasága miatt is, annyit ért el, hogy a lány dacosan ülve maradt, és a további nógatásra csupán azt vetette oda, hogy ugyan már kinek mi köze ahhoz, hogy ő föláll-e, vagy sem, mire a fiú száján kiszaladt az azóta, legalábbis a lány családja körében, elhíresült frappáns megfogalmazás: „magyar vagy, nem?!”. „Érted?!”, magyarázta másnap a nővér pulykavörösen a húgának, „azt volt képes kérdezni tőlem, magyar vagyok-e, mintha más is lehetnék, mintha nem eleve annak születtem volna, mintha attól függne az egész, hogy fölállok-e szilveszter éjjelén könnyezni a közös balsorsunkon néhány italtól elérzékenyült idiótával, akik ugyanúgy magyarok, mint én, de semmi esetre sem magyarabbak”, és dúlt-fúlt a nővér, képtelenség volt kiengesztelni, és nemcsak a barátjával szakított még abban az évben (bár ennek a szakításnak más okai is voltak), hanem március 15-én kokárdát sem volt hajlandó kitűzni, mert neki senki se mondja meg, hogy miként és főleg mitől legyen magyar. Aztán persze a kokárda is visszakéredzkedett a kabátjára, és az ominózus mondás kiváltotta indulatot is fölszippantotta az irónia, és maradt a nyelvi fordulattá szelídült emlék. „Magyar vagy, nem?”, mondták mindenre a lányismerős és a nővére, lett légyen bármi nemű oksági kapcsolat a párbeszédükben, akár a legabszurdabb is, teszem azt beszéljenek bár az anyjuk közelgő születésnapjáról, amire közös ajándékot vesznek, egy modern típusú kuktát, na de melyikük vegye meg, hiszen mindketten olyan mérhetetlenül elfoglaltak, „hát te”, mondta ilyenkor egyikük, és amikor a másik óvatlanul (bár ebbe az „óvatlanságba” minden alkalommal cinkos szándékoltság is vegyült) visszakérdezett, hogy mért pont ő, akkor jött az elkerülhetetlen válasz: „magyar vagy, nem?”, és erre az érvre sosem lehetett fellebbezés.
Igen, erre az érvre nincs fellebbezés, magyar vagy, vagyok, vagyunk, gondolta a negyvenéves férfi ezen a március 15-én, pizsamában üldögélve a nappalijában, akkor is magyar vagyok, ha tüntetek, akkor is, ha békemenetelek, és akkor is, ha itthon maradok. Ez van, baszhatom, magyar vagyok, negyvenéves és férfi, de nem vagyok hajlandó csak azért ünnepelni, mert ma éppen, véletlenül nemzeti ünnep van. Az ünnep az más, vagy bennem van, vagy nincs, és ma éppen nincs, gondolta a negyvenéves férfi, és a fürdőszobába ment, hogy teleengedje meleg vízzel a kádat, belefeküdjön, áztassa magát és Krúdyt olvasson, és ne ünnepeljen mást, mint a lét némi erőfeszítéssel azért elviselhető könnyűségét.
