A negyvenéves férfi úgy élte az irodalmat, mint valóságos életet.
Mint a valóságos életet, amely mellett az a másik élet polgári foglalkozásostul, szerelmi csalódásostul és gyomorfekélyestül csak mese, álom, a képzelet játéka. Ennek volt köszönhető, hogy noha ebben a játék világban mindig gondolatai által elvarázsolva létezett, mégsem történt soha baja: nem ütötte el játékautó, és nem esett a fejére művirágcserép. Mert őt csak a könyvek lapjain érheti baleset, a halálra pedig, minthogy alig negyven éve vettetett e világ papírjára, nem is gondolt. Elvégre az ismeretlen olvasó jó ha a felénél járhat élete regényének. Bár egyszer a végzet majdnem a sarkára hágott. Illyés Petőfijében kódorgott éppen, úton gyanútlanul Héjjasfalva felé, amikor egyszerre kozák dzsidások körgyűrűjében találta magát. Szerencsére sikerült elrejtőznie egy szóköznyi kukoricásban, de azóta tisztában volt vele: halandó ő is, mint bármely romantikus regényhős.
Ennek a teljes életnek volt egyenes következménye, hogy nem érezte elsődleges fontosságát annak, hogy ő maga írjon. Állandó vasár- és ünnepnapot jelentett számára, nem pedig a szellemi szabadsághoz méltatlan munkaidőt. Őbenne zajlik az egész világirodalom, minek ennek folytonosan hangot adni. Az olyan volna, mint amikor valaki megállás nélkül hajtogatja a feleségének, hogy imádja, mert közben suttyomban buzibárokat látogat: végtelenül gyanús az olyan író, aki örökké írni akar, mert az mindig valami alpári sunnyogás elkendőzésére szolgál, teszem azt arra, hogy nem tud írni. Egyébként is mindenfajta írás megalkuvás esendőségünkkel. A tökéletes író, akinek nincsenek művei. (Osvát is elszégyellte volt magát, amikor élete egyetlen lábjegyzetét elkövette.) De még csak erről sem volt szó: egyszerűen nem érezte igényét az úgynevezett alkotásnak. (Micsoda kifejezés! Az író csak kegyelmi pillanataiban, ötpercekre író a szó valódi értelmében. De az sem úgy következik el, hogy elegáns házikabátot ölt, és leül az íróasztalához.) Hiszen ő maga már úgyis létezik! Tehát összes művei bőrkötésben, okuláréval a címlapon is vele együtt. És az irodalom már területei sem lehettek karrierforrás a számára egyetemi fokozatostul és köztársasági érdemrendestül (különben is legfeljebb azt a kitüntetést méltóztatna elfogadni – kiérdemelni nem, kiérdemelni a szónak társadalmi vonatkozásában még azt sem -, amelyet róla neveznének el). Nehezen tudta volna magát elképzelni, amint az igekötők szerepét vizsgálja Kosáryné Réz Lola műveiben. Nem, az irodalom nem lehet megalkuvás tárgya. Az legfeljebb annyi lehet, hogy az ember gondolkodik róla (de hiszen úgyis örökké róla gondolkodik, mi másról?), néha kinyitja a száját, és akkor a levegő hátán kiáramlik egy szó, mondjuk az, hogy „Prikk”, és ennyi az irodalom. Tehát nem is annyira a beszélgetés, mint inkább a hallgatás tárgya kell, legyen, mert ha valaki úgy tud hallgatni, ahogy a csillag megy az égen, akkor már mindent elmondott.
S minthogy ez volt számára a valódi élet, úgy ez volt az igazi család is. (Amit azonban nehogy úgy értsünk, hogy az irodalom egy nagy család, mert ebben a megfogalmazásban rögvest rossz emlékű iskola- és hadsereg-meghatározások kezdenek garázdálkodni. Hagyjuk csak a nagy családokat a nagycsaládosok mozgalmának. Különben is tudjuk jól, kizárólag a barátainkat válogathatjuk meg. És azokat sem mindig.) Mert persze hogy ott helyezkedett folytonos ugrásra készen szülőstül, fivérestül (sőt még egy háttérben ólálkodó keresztapáról is meg kell emlékezni) a vér szerinti rokonság, de ez megint inkább csak a játéknak volt része. Ami nem jelenti, hogy ne fájt volna őszintén egy atyai valagon billentés vagy egy anyai könnyelmorzsolás a szem sarkában – csak azt, hogy másként. És ez a másként nyújtott magyarázatot egész viselkedésformájára, amelyet hétköznapi nyelven rendhagyónak, szókimondóbban abnormálisnak bélyegeztek. Mert mit is szóljon az ember, ha Szindbád egyszerre kilép a könyv lapjai közül, és gátlástalanul kezdi továbbélni az ezeregyéjszakát? Mit szólhatna: tátja a száját. Na jó, de mi van, ha ez a Szindbád a tulajdon fiad? Akkor már tényleg csak a seggberúgás következhet. A helyzetet a keresztapa oldotta meg, lakonikusan annyit mondván: „Költő”. És tényleg az volt, de megint csak úgy, ahogy egy napfelkeltét néz a halandó: szavak nélkül.
Így adódott számára valódi családként az irodalmi nagybácsik világa: Gyula bácsi, Sándor bácsi és Dezső bácsi.
Gyula bácsi volt a vidéki nagybáty. Őhozzá kapcsolódott a legtöbb illat: az erdők, a mezők, a folyók illata, tehát a természeté (nem mintha a bácsi különösebben nagy természetjáró, urambocsá turista lett volna), valamint az ételek és italok ínycsiklandó szagarzenálja, és még valami: különös parfümelegy, amelyet másként nem lehet lefordítani, mint egy másik, letűnt világ összetéveszthetetlen illataként, amelynek semmi köze holmi áporodott dohszaghoz, ami máskülönben a régi dolgokat jellemzi, de annál több rejlik benne az álmok, az emlékek és a boldogság keverékéből. Gyula bácsihoz menni falura utazást jelentett, valahová Felső-Magyarország a Hernád és a Bodrog bekanyarogta tájaira (valahogy soha nem lehetett pontosan tudni, hol is lakik voltaképpen), egy sárga falú parasztházba. Ez jelentette télen az embermagasságú havat, a fahasábok ropogását az irdatlan cserépkályhában, a bableveseket és túrós csuszákat gyúrt házi tésztából (amely olyan sárga a falusi tojástól, mintha a tyúkanyót naponta olajfestékkel itatnák) és a hatalmas alvásokat a súlyos dunyhák alatt a karvastagságú spaletták vaksötétében. Jelentette a disznótorokat a hajnali pálinkával, a tízórai vérevéssel és az esti torral, amikor az egész napi derekas ivászat hatására mindenki oly szívhez szólóan elsiratta a cocát. A forró nyarakat, amikor a hűvös fenyvesek katedráliscsendjében különös vidékeket, sziklavárakat, sárkányfészkeket lehetett fölfedezni. És az őszt a szürettel, amely olyan, mint amikor a pap előkészületeket tesz, és aztán fölmutatja a kelyhet, amelyben a bor Krisztus vérévé változik.
Gyula bácsi volt a vidék. Bajszával, hosszú szárú pipájával, alvómacska-nézésével, amellyel mindent meglátott, ami fontos az életben, és főként varázslatosan szép és pontos hasonlataival. Gyula bácsi soha nem azt mondta, hogy valami ilyen vagy olyan, hanem azt, hogy olyan, mint. És ezek a hasonlatok sokkal erőteljesebben fejezték ki a dolgokat, mintha egyszerűen csak megnevezte volna őket. Hiszen semmi sem kizárólag az, ami, hanem az is, ami lehetne. És ezt a jelenségek mögött földerengő lehetőséget érzékeltette kézzelfoghatóan Gyula bácsi. Mert nincs több az életben, mint megfoghatóvá tenni mindazt, ami többletet árul el az élet dolgairól.
Sándor bácsi viszont egészen más volt, talán mert a lényegben azonos volt Gyula bácsival. Sándor bácsi városban élt, polgár volt, ő volt a polgár, hogy ennek megfelelően a lehető legjobban különbözzék a polgárról alkotott közkeletű felfogástól. Gyula bácsi is erkölcsi fenomén volt, de úgy csinált, úgy viselkedett (miközben nem viselkedett sehogy: hallgatta a legyek zúgását az ablakban), mintha nem volna az; Sándor bácsi viszont maga volt a két lábon járó etikai példa. Úgy élt, mintha örökké finom szarvasbőrkesztyűt viselne a lelkén mindenfajta szellemi mocsok ellen, ami az embert ebben az össznépi kulturális környezetszennyezésben érheti. Ám a több réteg sál és hósapka mögül sasszemmel figyelt, legelső helyen önmagát. Sándor bácsit általában félreértették. Azok is, akik fitymálva beszéltek róla, mert irtóznak a prédikációtól, de leginkább azok, akik ájtatos képpel szentté avatták minden egyes csuklását. Mert Sándor bácsi látszólagos kinyilatkoztatásaiban úgy rejlett az irónia, mint színlelt mosolyban az ellenérzés. Ilyeneket mondott: „Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam.” És akkor a hívők rohantak, és egymást taposták le a pincevásárlásban, hogy aztán ott unatkozzanak előtte a diófa alatt, mert a szentírás elfelejtett további instrukciókról gondoskodni. Meg azt mondta: „Mikor a rizlinggel is baj lesz Magyarországon, akkor én már nem akarok élni.” És már rég kotyvasztották szénából-szalmából a borhamisítók a jobbnál jobb rajnai meg olaszrizlingeket, ő pedig javában élt, derék követői meg ott toporogtak üres demizsonjaikkal, és zavartan forgatták a fejüket: „Most akkor mi lesz, Mester? Lét vagy nemlét kérdése ez?” Mert Sándor bácsi mondatai nem részleteikben és szó szerinti értelmükben jelentették az igazságot, hanem a tartalmuk mögött tornyosuló látomással, amelynek gyakran annyi volt csak az értelme, hogy igazság pedig önmagában nem létezik. De ezt kevesen tudták.
Viszont amíg enni legjobban Gyula bácsival lehetett (ó, azok a bécsi csonthúsok!), addig borban Sándor bácsi volt verhetetlen. Olyanokat mondott, hogy: „A bor férfidolog. Csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebben egy pohár bor mellett.” És akkor csak hallgattak hosszan egy fonatos üveg bikavér mellett, amely olyan mélyre ásta magát az idegeikbe, hogy portugál szavakra és görög igekötőkre emlékeztek vissza, és arra gondoltak, hogy legvégül valószínűleg tényleg ketten maradnak: Isten és a bor.
Dezső bácsi, nos Dezső bácsi viszont olyan volt, mint egy bohóc. A szó legnemesebb értelmében. Miként mindannyian bohócok vagyunk, s a legnevetségesebb módon akkor, amikor kapálózunk ellene. Dezső bácsi ellenben látványosan viselte a bohócság kellékeit: a művészieskedő hajtincset, a zsinórvékony nyakkendőt, a rikító ruhákat; ha krumpliorrot nem tett fel, azért nem, mert a sajátját is elégnek érezte. Ő volt a humor megtestesülése. Mindig különös fintorokat vágott, mintha arra akarna figyelmeztetni, hogy ez az egész temetésesdi, amit életnek füllentünk, nem több, de legfőképp nem kevesebb, mint egy hatalmas tréfa. És viszont: miközben tótágast állt (ez volt a természetes testtartása) és kiöltötte a nyelvét, olyan tárgyilagosan tudott metsző pillantású szemével figyelni, hogy az ember rádöbbent: itt valami mélységesen komoly dologról van szó.
Dezső bácsi szünet nélkül nyelvi játékokat űzött: szóviccben és rímfakasztásban senki sem érhetett nyomába. Mondjuk valaki olyan lényegbevágó tudományos kinyilatkoztatást tett, hogy a Föld két féltekéből áll, és ő máris lerántotta a magas lóról, bejelentvén: „Mit ér, mit ér két félteke, ha lóg az ember féltöke?”, amiben ráadásul tökéletesen igaza volt, mert valóban mit ér. Vagy valaki más megjegyzést tett egy kábítószerfüggőre, mire Dezső bácsi megjegyezte: „Csodálkozol a kokainistán, nem érted? Gondolkodj el az okain is tán, s megérted.”, és a röhögésben, amit kiváltott, bujkált egyfajta borzongás is, mert ezek a nyelvi tréfák úgy hatoltak az élet mélyebb rétegeibe, mint a lézersugár.
Ez volt hát az ő családja: a szentháromság. Vagy még inkább a két csodálatos lator, és közöttük a harmadik, akinek kilétét senki sem ismeri biztosan. De hogy melyikük melyik, ne firtassuk inkább. És ezek a nagybácsik sokkal valóságosabbak voltak számára, mint az úgynevezett élő írók, akik közül pedig nem egyet ismert, még magával a Mesterrel is összehozta a sors az irodalmi élet forgatagában.
Először akkor, amikor még oly fiatal és üde volt, mint egy elsőkötetes költőnő, és épphogy elveszítette a szüzességét: elkövetett egy írásművet. Mentségéül szolgáljon: gyerek volt még, bohó és beszámíthatatlan (hogy pár év múljék csak el, s váljon mohóvá és kiszámíthatóvá; ennyit Dezső bácsi nyelvi örökségéről), ennek megfelelően csupán irodalmi javítóintézetbe zárták. Ennek volt vezetője a Mester, így került ő a karmai közé. A Mester a meggyőzés pedagógiai eszközével élt: arra próbálta rávezetni, hogy minden látszat ellenére még nem író. A terápia bevált, bár nem egészen a szándéknak megfelelően, mivel arra a meggyőződésre jutott, hogy a Mester az, aki már nem író (több vagy kevesebb annál, oly mindegy), ellentétben vele, aki azáltal, hogy elkövette a bűnt, egész életére az íróság terhének cipelésére köteleztetett, azzal a kitétellel súlyosbítva, hogy a bűnt elkövetnie még egyszer nem szabad. (Adja magát a következmény, miszerint akkor mesterré kell válnia egy irodalmi javítóintézet élén; ám csitt, ezt csak csendben, fél lábbal a hallgatás és a suttogás közötti vízválasztón.)
Második és egyben utolsó találkozásuk egy irodalmi estélyen történt, ahol élő klasszikusokból álló illusztris társaság gyűlt egybe, akik félédes borokat vedeltek (ekkor ábrándult ki végleg az irodalmi életből, ráérezvén, hogy a cukrozott lőrék szeretete csak szirupos műveket eredményezhet), miközben erdélyi költő fejedelemasszonyok cikáztak fel s alá harapnivalóval zsúfolt tálcákat lóbálván kezükben, miként ha lándzsákat. Az estélyre barátja révén nyert bebocsáttatást, aki a tárgyias lírát kenyérkeresetként űzve jóval szélesebb körű ismertségnek örvendett, mint ő: magányos könyvmoly. Ott pillantotta meg a kör közepén kritikusok nyájas karától övezve a Mestert, aki azonban nem pillantotta meg őt. Pedig akkor talán angyal száll el fölöttük (és évszázadok múltán is úgy beszélnek majd a jelenetről, mint szellemóriások gigászi párviadaláról), így viszont csak fölötte, ráadásul még rá is pottyantva valamit, amit nevezzünk a jó ízlés határain belül az angyalszárny egy pihéjének. Hála a legmagasabb körökkel való érintkezés eufóriájának (na meg a tekintélyes italmennyiségnek, amit költő barátjával fogyasztott volt el), fesztelenül merte föloszlatni a méltatlankodó kritikushorda vándorgyűlését, és állapodott meg a Mester előtt olyan arccal, amelyre az volt írva: „Na, hogy ityeg a fityeg?” Ez volt élete második ballépése. Merthogy kimerészkedett az árnyékból. És a mesterek ritkán lépnek túl a sajátjukon. Ennek megfelelően bámult csak rá (volt valami a pillantásában, ami arra utalt: igaz, ami igaz, jól figyel, talán lesz még belőle valami), és nem szólt semmit. Közben pedig a kritikusok hada a háttérben áskálódott, mert szerettek volna újfent sütkérezni a Mester dicsőséges árnyékában. Őbenne viszont kezdett túl magasra szökni az eufória (na meg az alkohol) szintje, félő volt, hogy a végén még kiönt és elárasztja a helyiséget, így a válságos pillanatban megjelent a barátja (elvégre a költőknél is létezik a szakmai előmenetel fogalma), és magával ráncigálta, miközben ő fennhangon (értsd: ordítva) becsmérelte a jelen lévő társaság borkultúráját, mondhatni a korábban elfogyasztott tekintélyes mennyiségű somlói juhfark fogalmazta meg rikácsolásában a végsőkig elzüllött rokon vádbeszédét.
De erről talán már jobb volna hallgatni. Meg is tesszük egy szóhely erejéig. […] Marad legvégül a tény, hogy az élő irodalmi élettel való találkozásai végérvényesen alátámasztották abbéli meggyőződését, hogy az ő élete az egyedüli autentikus irodalmi élet; tehát az, amelyért a névtelen kódexmásoló az idők kezdetén ragozni kezdte az igét.
