A keskeny, alig szekérnyi úton mentek fel a hegybe, a terméskőből kirakott ösvényen, a vadmacskaköveken, ahogy a negyvenéves férfi magában elnevezte,
amelyeken nehéz lett volna föltolni a biciklit, lent is hagyták a hegy aljában mindkettőjükét, a két kopott festékű, helyenként rozsdás járgányt, amelyek közül az övét, vagyis azt, amelyiken ő tekerte le a két falu közti néhány kilométeres távolságot, a tó partján kacskaringózó aszfaltúton, az úgynevezett főútvonalon, ahol azonban alig találkoztak szembe jövő vagy őket lehagyó autóval, ha kihalt nem is volt a kiesen dombos táj, de legalábbis kevéssé emberjárta, szépen embertelen, és ez jó volt, nagyon jó, a nagyváros után, ami másként volt embertelen, emberlakta módon, a benzinkúttal, ahol az elmúlt éveket töltötte, vagy még inkább kibekkelte, ahol meghúzta magát, mint valami atombiztos bunkerban, holott fenét volt atombiztos, de legalább volt, valami volt, a semmi után, legalább el lehetett tölteni a napokat, és tölteni a félóránként begördülő, vagy még inkább behördülő, asztmásan köhögő teherautók tankját, és közben nem gondolni semmire, vagyis egész pontosan semmire gondolni, és leadni a műszakot délután ötkor, és hazavillamosozni, és nem mondani semmit, vagyis semmit mondani, és valahogy leküzdeni a szegényes vacsorát, amit pedig annyi türelemmel tálaltak fel, és még több türelemmel főztek az éppen fellelhető alapanyagokból, leginkább krumpliból és kelkáposztából, melyek kombinációja a legnagyobb jóakarattal sem adhat ki mást, mint plutykát, aminek már a neve is árulkodó, nem is beszélve a szagáról, amivel azonban nem lenne baj, csak ne minden este, és ne a benzingőzben végigfulladozott nap után, melynek végén eleve kavarog az ember gyomra, evésre sem tud gondolni, nemhogy plutykára, de ami még mindig több, mint a semmi, ha nem is jobb nála, és akkor az ember, vagyis ő, a negyvenéves férfi, erőt vesz magán, mert látja a szempárban, amely az ételt fölszolgáló kéz fölött pislákol homályos fénnyel, mint valamiféle koszlott üvegű utcai lámpás, látja benne, mennyi emberfeletti erőfeszítéssel készült ez a tál ócska étel, mennyi nap nap utáni embert próbáló türelemmel kutyulódott ismét ez a plutyka, és ezért belapátolja az éhségtől és az undortól egyaránt háborgó gyomorba, és bár megköszönni nincs ereje, de azért úgy néz, olyan álhálás álkutya tekintettel, hogy az köszönetnek is beillene, ha nem lenne az egész jelenet mélyén valami halálos fásultság, amelyből nincs más kiút, mint minél előbb elvánszorogni az ágyig, és még a mosdást is feledve álomtalanul ájulni másnap reggel négyig, amikor újfent kezdődik minden benzinkutastul, teherautóstul és plutykástul, és ez tart évekig (ami még mindig jobb, mint a semmi, hiszen ez már protekciós semmi a korábbiakhoz képest), ami nem is biztos, hogy éveket jelent, még annál is többnek tűnik, a benzinkúton percek jönnek, ezredévek mennek, míg egyszer hír nem jön egy hiteles szájból, hogy valami kültelki iskolában mégis munkát kaphat az ember, ami teljességgel hihetetlen, egy ezredévi szenvedés kér éltet és halált, de legfőképp tanári állást, amit persze kérni nem kérhet, csak kaphat, mert egyszerre valami történt, vagyis nem történt, hanem abban a zűrzavarban, amit egyesek életnek becéznek, de amiből ő csak a benzingőz és a plutyka szagát érezte évekig, egyszerre feléje nyúl egy kéz, valakié, aki annak idején, amikor még volt idő, nemcsak benzingőzben töltött végtelenség, ismerte, és aki most nem akarja, hogy ő is megismerje, de névtelenségbe burkolózva mégis elintézi, hogy elkerülhessen ebbe a kültelki iskolába helyettes tanárnak, ami a legtöbb ebben a helyzetben, és akkor ő fellélegzik a benzingőz után, és már a mindennapi plutyka sem tűnik elviselhetetlennek, és jár ki a világ végére mindennap oktatni, már amennyire a kültelki kölköket lehet, akiket nem is az oktatni, hanem nevelni kéne, már ha tud nevelni egy negyvenéves férfi, aki megjárta a poklok poklát, illetve, legyünk tárgyilagosak, egy benzinkutat járt meg, benzinkúton töltendő segédmunkáséveket a riporterként eltöltött évtized után, a rádió első számú riportereként eltöltött évtized után, amelynek végén, némi felfordulás, teszem azt egy csekélyke, épp csak egész országot érintő felfordulást követően, csak azért, mert elmondott egy beszédet és elkészített egy interjút, úgy röpítik világgá az embert, vagyis őt, a negyvenéves férfit, hogy a lába se éri a földet, legalábbis hosszú ideig csak a benzinkút földjét éri, és még örülhet, hogy nem a börtöncelláét, vagy hogy azért ne érné a földet, mert nyakaszegetten lógna egy kötélről, ennek örülhet, meg annak, hogy kültelki kölyköket nevelhet, s neveli is őket tisztességgel, már ami számára a tisztességet jelenti, s nem is jön ki velük rosszul, de egy idő után itt is elfogy a levegő, kültelek ide vagy oda, még messzebbre vágyik, külsőbb telekre, talán abba a présházba, amit annak idején, száz évvel, de legalábbis tíz évvel korábban látott egy riportúton, ott a hegy tetején, mely olyan most számára, mint valami távoli és beváltatlan ígéret, az ígéret földje az a ház ott a hegy tetején, s bár még nem tudja, mit fog majd ott csinálni, mit fognak majd ott csinálni családostul, hiszen gyerek is van meg asszony is, asszony, aki a plutykát főzi, de nem gondolkodik ezen, élni fogunk, gondolja a negyvenéves férfi, élni végre, bassza meg, nem benzingőzben pácolódni meg kültelken pofonokat osztogatni, hanem élni, élni, élni, s bár ez az élet teljességgel körvonalazatlan, de ez nem is baj, hiszen az addigi is az volt, immár évek óta, hiába élte, mégsem élte igazán, nem lehetett élni igazán, csak átélni, túlélni lehetett, fogja tehát magát, s hiába könyörög az asszony, aki rosszat sejt, hiszen nem lehet így itt hagyni egy olyan, amilyen, talán körvonalazatlan, de valós életet a semmiért, amilyennek az asszony a hegy tetején lévő présházas életet látja, vagyis nem is látja, nem lát semmit, csak a férjét, a negyvenéves férfit, aki hosszú, a valóságosnál sokkal hosszabb évek szelíd őrülete után őrjöngő elmeháborodottá változik, pakolni kezd, csomagolni, hogy ő másnap indul, megnézi azt a házat, alkuszik rá és megveszi, s hogy miből?, hát ebből, bassza meg!, ordítja, és körbemutat a lakáson, ebből, hát ez még a miénk, nem?!, csak ez a miénk!, ordítja, hát majd már nem lesz az, lesz más, présház a hegy tetején!, és csak ordít és csomagol a negyvenéves férfi, rá se ránt a zokogó asszonyra, a zokogó asszonyt látván zokogó gyerekekre, csomagol, és másnap reggel indul, elutazik a hegy tetején lévő présházhoz, illetve az alatta megbúvó faluba, ahol annak idején, száz éve, de legalábbis tíz, megismerte a helyi állomásfőnököt, akinek anyai jussa a ház, s már akkor ajánlgatta neki, de neki nem kellett, vagyis kellett volna, de nem volt rá pénze, s volt túlságosan körvonalazott élete a városban, a rádiónál, most, amikor mindez már nincs, mert minden másként van, akkor elutazik oda, megtalálja az állomásfőnök házát, sőt magát az állomásfőnököt is otthon leli, és ami már valóságos csoda, a ház is megvan még, ott a hegytetőn, a présház, az anyai juss, csak egy faluval odébb van, ez kiment a fejéből, no nem baj, van bicikli, mondja az állomásfőnök, neki is ad egyet és átkerekeznek a szomszéd településre, ahonnét a présházhoz vezet fel a keskeny, alig szekérnyi út, a bicikliket lent hagyják egy szomorúfűz alatt, s a vadmacskaköveken elindulnak felfelé a hegyre, szép komótosan, ahogy azt kell, amikor az ember komoly dologra készül, teszem azt egy présház megvásárlására, amiért az egész addigi életét készül föladni, s aztán odaérnek, ott áll a ház az erdő alján, nádtetősen, kócosan, roskatagon, de bármely benzinkútnál és kültelki iskolánál valóságosabban, áll a ház, melynek álcaként viselt koldusgúnyája elvarázsolt kastélyt rejteget, s amikor így átgázolnak a deréknyi gazon, gyomnövényen, amely a bejárathoz a kerten át vezet, elmennek a jázminbokor mellett, s az állomásfőnök keresgélni kezdi zsebében a kulcsokat, a negyvenéves férfi odaáll a diófa alá, ahonnét kilátás nyílik a távolban s mégis szinte érinthető közelségben csillogó tóra, megáll ott, néz maga elé, s látja is a tavat és a tájat, de nem csak azt látja, néz maga elé, s arra gondol, olyan erővel gondol rá, hogy majdnem kimondja hangosan: „Itt fogunk élni!”, hogy aztán visszaforduljon a közben nyikordulva nyíló ajtó felé, s a sárral tapasztott terméskőfallal szemezve hozzátegye: „bárhogy is lesz, de élet lesz”, majd elinduljon a ház felé.
