Egy éjjel, hogy, hogy nem, a negyvenéves férfi megállt a változásban.
Van ilyen. Van, aki átváltozik az éjszaka folyamán, teszem azt féreggé vagy adóellenőrré, esetleg állatidomárrá, és reggel elmegy a legközelebbi cirkuszba és úgy dugja a fejét az oroszlán torkába, mintha előző nap még nem krumplit árult volna a piacon, de olyat is hallottunk már, bár ez meglehetősen ritka, amikor valaki írástudóvá alakult egy éjszaka alatt, sőt még egy doktorit is megírt és meg is védett hajnalig, aztán, mint aki jól végezte dolgát, elvégre jól is végezte, aludt tovább reggelig. De olyan is van, aki vadidegenné alakul, vagy inkább a mellette alvó lesz számára vadidegen, fölébred reggel, ránéz, és arra gondol, ki az isten ez?, mit keresek mellette az ágyban?, egyáltalán mit keresek ebben a lakásban?, gyorsan fölkel, csomagol, és elköltözik. Ilyen is van. A negyvenéves férfi azonban nem ilyen volt. Ő megállt a változásban az éjszaka kellős közepén, úgy hajnali három felé. Fel is ébredt rá, konstatálta is félálomban, de nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, visszaaludt, s reggel 7-kor frissen ébredt, mintha újjászületett volna. Vagy mintha megállt volna a változásban. Minthogy meg is állt.
Milyen az, amikor valaki megáll a változásban? Mint amikor megáll az óra, nem ketyeg, nem jár tovább, vagy ha digitális, egyszerűen ugyanazt az időt mutatja rendületlenül. Persze, hogy milyen egy órának, amikor nem jár tovább, nem tudhatjuk, hacsak nem voltunk már mi magunk is megállt óra. Mindenesetre a negyvenéves férfinak olyan volt ez a reggel, mint minden más reggel, csak éppen nem ismert rá a világra. Ugyanis a világ tovább változott az éjszaka folyamán, ahogy az a dolgok rendje, elvégre nem léphetsz kétszer egyazon reggelbe, hát nem is lépett bele a világ, más volt a világ, mint előző este, más, mint éjjel, sőt más volt, mint egy másodperccel korábban, sőt a következő másodpercben is más lett, csak a negyvenéves férfi volt benne állandó, hajnali három óta ugyanaz a negyvenéves férfi. Érthető, hogy nem ismert rá a világra, ahogy más nem ismer rá a mellette alvó vadidegenre.
Fölült az ágyban, mely ágyat nem ismert meg, holott tudta, hogy az ő ágya, de más tudni valamit és más ráismerni valamire, amit az ember tudni vél. Hát ő nem vélt tudni semmit, a negyvenéves férfi, hol a túróban vagyok, gondolta a saját ágyában fölébredve, hol a túróban vagyok, azon túl, hogy otthon. Mert otthon volt, ezt tudta, csak hát ez az otthon megváltozott, miközben ő megállt a változásban. Kiült az ágy szélére, és automatikusan belelépett a papucsába, mely papucs, minden változás ellenére, ott várakozott a lábára az ágy lábánál, ám valami nem stimmelt. A papucs szorította a bütykét. Szorította, mint még soha. Úgy látszik, konstatálta a negyvenéves férfi sztoikus nyugalommal, a világegyetem tágul, a papucs viszont szűkül, miközben a lábméretem megállt a változásban. És egy kis sóhajjal, de bölcs rezignációval tövig nyomta a lábát a papucsba.
Aztán fölkelt, és kiment a nappaliba. Ismerte ezt a nappalit, de nem ismert rá. Ez volt az a nappali, ahol annak idején a nagycsaládi ebédeket tartották, abban az időben, amikor ő még nem lakott ebben a lakásban, mely eredetileg a nagyszüleié volt, de aztán a nagyszülők megöregedtek, meghaltak vagy öregek otthonába vitettek, ahogy az az élet rendje, egy olyan életé, melyben normálisan működik a változás, s ahol életek jönnek-mennek, nagyszülők élnek-halnak, feleségek tűnnek fel és tűnnek el, s mindez érthető, élhető és átélhető, hacsak az ember meg nem áll a változásban. Mert ha megáll, már nem ismer rá a saját lakására, ahol pedig született, s bár aztán majd két évtizedig nem élt, de aztán visszatért, kipaterolta a nagyszülőket, egyiket úgy, hogy túlélte, másikat úgy, hogy otthonba száműzte, s átvette a hatalmat az emlékek s a bútorok fölött, hogy aztán egy reggel olyan idegenül mozogjon köztük, mintha nem is otthon lenne. Így bóklászott keresztül a nappalin, át a hosszú előszobán, mely a nagyszülők egykori lakrészébe vezetett, de ahol nem ismert föl a negyvenéves férfi most semmit, sem a nagypapa ágyát, ahol a mindendélutáni sziesztáját töltötte, s ahol aztán kiterítve feküdt a hullaszállítókra várva, miután a vécére menet összeesett az előszobában, sem a nagymamáét, ahol a mindenreggeli kásáját várta, amit a negyvenéves férfinak kellett neki megfőznie és behoznia annyi év nagymamafőzte ebédjeiért cserében, egyszerűen azért, mert minden változott, így a nagymama is szép lassan kiszolgálóból kiszolgáltatott lett. De a negyvenéves férfi most nem látta ezt, mert minden átalakult ebben a lakásban, csak ő nem, ő, aki a konyhába ment, teát főzött, s visszatért a nappaliba.
A nappaliban valaki éppen csomagolt. Egy piros bőröndbe pakolt befelé mindenféle ruhákat, holmikat, rengeteg mindent, a negyvenéves férfi nem is értette, hogy férhet annyi minden egy kis bőröndbe. Pedig sok minden belefért. A fél szoba, a nagyobbik fele. Képek a falról, egy olajos hordó, és könyvek, rengeteg könyv, számos ismert és ismeretlen remekmű, s az emberi színjáték, az emberi együttélés színjátékának ezernyi kötete. De belefért más is. Egy megváltozott létezés kellékei, kinyúlt vagy épp összezsugorodott ruhák, tört fényű ékszerek, tört fényű tekintet. Plüssmaci. Babzsákfotel. Minden és semmi, mert valójában minden a helyén maradt, csak semmi sem maradt a helyén. S mindez csak azért, mert a negyvenéves férfi megállt a változásban, de a körülötte lévő világ változott tovább.
Aztán a nappaliban lévő valaki befejezte a csomagolást, rácsukta a bőröndre a fedelét, majd szólt néhány szót a negyvenéves férfihoz. A negyvenéves férfi nem értette ezeket a szavakat, mert úgy látszik, a benne lévő nyelv sem alkalmazkodott kellőképpen a megváltozott nyelvi valósághoz, de azt szavak nélkül is megértette, hogy ez a valaki elindul a kijárat felé a bőröndjével, ajtót nyit, kilép rajta, s aztán nem hallatszik más, mint a zár kattanása. A negyvenéves férfi hallotta kattanni a zárat, és abban a pillanatban mintha benne is kattant volna valami. Kattant, mint amikor egyszerre újra működni kezd egy gép, amely elakadt, működni kezd, és mindaz, ami addig állt, mozgásba lendül, és nemcsak önmagát lendíti előre, de a körülötte lévő valóságot is élővé teszi, egyszerre megelevenedik minden, ismerőssé válik a környezet, a szoba, a lakás, ahol az ember, a negyvenéves férfi él, úgy tetszik, mindig is élt, s amelyet nagyszülőkkel, feleségekkel osztott meg, s ahol most egyedül áll a szoba közepén, áll, és érzi, hogy a hajnali háromkor megtorpant változás újra elindul benne, ahogy eldugult lefolyóban a tisztítószer hatására lassan csordogálni kezd lefelé a víz, elindul benne a változás, már nem ugyanaz a negyvenéves férfi, mint hajnali háromkor, de nem is ugyanaz, mint egy pillanattal korábban, amikor kattant az ajtó, mert valaki kiment rajta, már nem ugyanaz a negyvenéves férfi, és többé nem is lesz ugyanaz, ahogy ez a dolgok, az örök változás rendje, és mégis, a negyvenéves férfi úgy érezte, hogy nem tudja, nem akarja elfogadni ezt a változást.
