A negyvenéves férfi kínai festő volt.
Ott ült a vászon előtt mindennap, reggel nyolctól este tízig, eltekintve attól a kétszer félórás szünettől, amelyek alatt megette a magával hozott hideg élelmet, a zöldségekkel és sült hallal kevert rizst. Ez alatt a kétszer félóra alatt a negyvenéves férfi rá sem pillantott a vászonra, hanem behunyta, pihentette a szemeit, úgy hajigálta magába az összetapadt rizsszemeket, mintha álmában enne. Pedig nem álmodott, nem gondolt semmire. Pihentette az agyát is. Igaz, festés közben sem gondolt semmire, csupán a keze dolgozott.
A negyvenéves férfi munkája négy különböző kép megfestéséből állt. Minden egyes kép elkészítéséhez félórára volt szüksége. Nem körülbelül, hanem pontosan. Az évek rutinjának köszönhetően a homokóra lepergő szemeinek ritmusával dolgozott. Egy óra alatt két kép, egy nap alatt huszonhat született a keze alatt.
A négy kép mindegyike városrészletet ábrázolt. Egy nagyváros közismert látványosságainak tipikus beállításait. Egy Párizs nevű nagyváros turistaattrakcióinak négy legjellemzőbb díszletét. A negyvenéves férfi szórakozása abból állt, hogy tetszés szerint cserélgette a képek megfestési sorrendjét, és ily módon a variációk végtelen sorát produkálta.
Volt úgy, hogy a napot a Sacré-Cœur és az előtte lévő lépcsősor ábrázolásával kezdte. A következő félórában az Eiffel-tornyot és a Mars-mezőt kente vászonra villámgyors mozdulatokkal. Majd a Champs-Élysées és a Diadalív került sorra. Végezetül pedig a Szajna és a Notre-Dame.
De ha úri kedve úgy kívánta, elsőként a Champs-Élysées-t is választhatta, vagy akár az Eiffel-tornyot, a Notre-Dame-ot. Ám festhette egymás után kétszer ugyanazt, vagy négyszer, mi több esetleg hatszor. Ennél többször azonban nem, mert egy nap minden képből hatot kellett alkotnia. Ám a változatok lehetősége így is több volt a kívánhatónál.
A negyvenéves férfi ült a vászon előtt és festett. Akár a Champs-Élysées-t, akár a Notre-Dame-ot, akár a Sacré-Cœurt, akár az Eiffel-tornyot, nem használt fényképet. Egyszer valamikor talán, a kezdet kezdetén még minta alapján dolgozott, de ez az idő beleveszett a múlt homályába, amikor még más tájak is ingerkedtek a negyvenéves férfi lelkének mélyén. De mára nem maradt más, mint a kéz automatizmusa, ahogy a vászonra hajigálja a festékrétegeket.
A negyvenéves férfi festette a Sacré-Cœurt, és nem tudta, hogy a Sacré-Cœurt festi. Festette az Eiffel-tornyot, és nem tudta, hogy az az Eiffel-torony. Hogy a Diadalív a Diadalív. A Notre-Dame a Notre-Dame. Számára mindez nem volt más, mint a mozdulat tévedhetetlen biztonsága, a kéz halálos precizitása. Szürke, sárga, fehér folt, s körötte más árnyalatok.
A negyvenéves férfi sohasem járt Párizsban, ahol a képeit árulták a japán, német, amerikai és más turistáknak, s ahol a képeit francia festők alkotásaiként adták el jó pénzért. Annyi pénzért, amennyinek a létezéséről még sejtelme sem volt. A negyvenéves férfi sohasem járt Párizsban, mert nem tudott belépni a saját képeibe, mint más, élelmesebb kínai festők, nem tudott beleveszni a nagy vonalakban vászonra vetett utcák foltlabirintusába. Nem tudott, nem akart, eszébe sem jutott. A negyvenéves férfi csak festeni tudott. Napi tizenkét órában, félóránként egy képet. Az Eiffel-tornyot. A Notre-Dame-ot. A Diadalívet. A Sacré-Cœurt.
