Szonett az életről és magamról
Negyvenhárom éves vagyok: ez van.
Az emberélet útjának telén,
amit érdemeltem, csak azt kaptam,
minden ott van, ahol van: a helyén.
Volt már ez is, az is: feleség és
barát, szerelem, meg persze hűség,
és más is: megcsalás, összetűzés,
elhagyás és sok-sok néma kétség.
Ennyi volt? Biztos, hogy több a rossz volt?
Ennyivel telt ki rosszkedvem tele?
Gondolj csak rá, mit ígért a telt hold:
„Az élet csupán hangtalan zene,
vakfolt az élet, mindössze vakfolt,
melyben mintha semmi sem fénylene.”
