Lámpafényes oldal (első rész)
Ez a történet a negyvenéves férfi huszonöt éves kori másáról szól,
és egy középiskolai tanári szoba legbelső zugában kezdődik, hogy aztán nem is annyira egyenes úton érjen ki az utcára, térben és időben ráadásul jócskán eltolódva. Mire a történet véget ér, már este lesz és a város egy másik szegletében fogunk csatangolni, kétségbeesetten keresve az utca lámpafényes oldalát, na meg főként a hazavezető utat, miközben fejünkben a lehető legsötétebb gondolatok fognak kergetőzni, és képtelenek leszünk szabadulni bizonyos élményektől, amelyekkel a közelmúltban lettünk gazdagabbak. Az akkori közelmúltban, amely azonban számunkra most még a nem is annyira közeli jövőt jelenti, hiszen egyelőre történetünk legelején járunk, abban a bizonyos fentebb említett tanári szobában, s annak is legbelső zugában. Pontosítsunk: ez a bizonyos tanári szoba két részre oszlik. Ahogy belép az ember a folyosóról, egy tágasabb, majdhogynem emberi léptékű szobába jut, ahol 6-7 asztal zsúfolódik össze, a hozzájuk járó tanárokkal egyetemben. Ezt a „nagyszobát” keskeny ajtó választja el egy kisebb, kamraszerű helyiségtől, amely voltaképpen afféle póttanári olyan kollégák számára, akiknek már nem jutott hely a kinti részben. Nem feltétlenül negatív megkülönböztetés ez, a kistanáriba „száműzött” tanárok nem egyértelműen rosszabb pedagógusok a másik helyiségben tanyázó társaiknál, legfeljebb csak ügyetlenebbül tudnak helyezkedni, vagy elkülönülő alkatok, esetleg egyszerűen később érkeztek az iskolába. Erre gondolt a huszonöt éves férfi, amikor megmutatták a helyét ebben a cellácskában, pontosabban, amikor a magyar munkaközösség vezetője, Dr. ez meg az (a huszonöt éves férfi ugyanis hirtelen zavarában nem értette a szúrós tekintetű hölgy nevét, és ez a hirtelen zavar még jó néhány hétig eltartott, a huszonöt éves férfiban még inkább erősítve az elanyátlanodás érzését), a nyelvtudományok kandidátusa az ujjával bökött a keskeny ajtóból a kisszoba legtávolabbi szegletében megbúvó asztal felé, mondván: „Az lesz a maga helye.”, hogy azonnal sarkon forduljon, mintha már a helyiségbe való bepillantás is csorbítana a tekintélyén. Legalábbis a huszonöt éves férfi így érezte, valószínűleg tévesen, de hát legyünk elnézőek vele, elvégre az első munkahelyéről volt szó, és a fenekén még ott virított az egyetemi lét tojáshéja.
Legyünk őszinték, a huszonöt éves férfinak nem igazán fűlött a foga a pályakezdéshez. Valójában persze azt sem tudta, hogy szíve szerint mihez fűlne a foga, ha esetleg ahhoz nem, hogy ne csináljon semmit. De ez sem teljesen igaz. A huszonöt éves férfi egyszerűen csak nem tudta, hogy mit akarna csinálni. Az egyetem sem vonzotta, tehát azt sem lehet mondani, hogy az elmúlt időket kívánta volna vissza, terhére volt már az utolsó időszak, amikor nem foglalkozott semmivel, csak élte azt a bizonyos „arany életet”, ami állítólag az egyetemistáké, de amiből ő nem látott mást, mint több hónapos időhúzó semmittevés után a vizsgaidőszakok izzadságszagú és kapkodó görcsét, hogy lehetőleg minél kevesebb tanulással teljesítse a minimumot, és aztán lehajtott fejjel vagy éppen ingerült ellenszegüléssel hallgassa a szülői szemrehányásokat. A huszonöt éves férfi nem találta a helyét az egyetemen. Valójában sehol sem találta a helyét, de mivel a szülei értelmiségiek voltak, és a családban hagyományszámba ment az egyetemi végzettség, föl sem merülhetett, hogy mást csináljon érettségi után, tehát öt éven keresztül az omladozó Duna-parti épület zegzugos folyosóin érezte idegenül magát. Persze az is lehet, hogy máshol, más körülmények között még elveszettebb lett volna, de ezt nem volt alkalma kipróbálni. Így amikor megkapta a diplomáját, mindenképpen érzett valamiféle megkönnyebbülést, hogy legalább ezen túl van, most már jöhet bármi, de mindenekelőtt néhány hét nyugalom. Ehelyett a néhány hét helyett azonban már a diplomaosztója utáni családi vacsorán közölte vele az édesapja, hogy fölhívta egy régi jó barátját, aki nem is annyira mellesleg egy jó nevű belvárosi gimnázium igazgatója, hogy nincs-e véletlenül üresedés náluk, és mit tesz isten, a barátjáéknál éppen magyartanárra van szükség, másnap reggel nyolcra már várja is a huszonöt éves férfit az irodájába. A huszonöt éves férfi egy pillanatig sem késlekedett a válasszal. Azonnali néma csend volt ez a válasz, amelyből érzékeny fülek, mondjuk egy anyai fejen tanyázók, kihallhatták a teljes kétségbeesés hangtalan sikolyát. Ám családjukban az apa volt a döntéshozó, nemcsak azért, mert ő biztosított az átlagos értelmiségi életszínvonalhoz képest viszonylagos jómódot szerettei számára, hanem mivel társadalmi helyzetében is feltétlen megbecsülésnek örvendett, még egy egykori miniszter, sőt két jelenlegi államtitkár közeli ismeretségével is büszkélkedhetett, s mindez hozzátartozói szemében mitikus nagyságúvá növelte alakját. Apelláta tehát föl sem merülhetett. Így aztán a huszonöt éves férfi a tiszteletére rendezett vacsora hátralevő részében úgy érezte magát, mintha a semmi ágán üldögélő, átültetésre váró szív lenne, és a desszert elfogyasztása után olyan sietséggel távozott a nagyszüleitől örökölt belvárosi lakásába, mint akinek sürgősen, még éjfél beállta előtt föl kell vennie az utolsó kenetet.
Másnap reggel hétkor az apja telefonja ébresztette, aki biztos akart benne lenni, hogy nem kési le a fontos, legalábbis az ő, mármint az apa számára oly fontos randevút, és így már tényleg nem volt mit tenni, a huszonöt éves férfi felöltözött (apja javaslatára, ami azonban inkább afféle diplomatikusan megfogalmazott napi parancsként hangzott, még nyakkendőt is próbált kötni – egyikét a nagyapjától rámaradt csupaszín nyakkendőcsodáknak -, de aztán ráébredt, hogy mivel nem ért hozzá, csak kompromittálná magát egy össze-vissza bogozott selyemdarabbal a nyaka körül, ami inkább egy meghiúsult öngyilkossági kísérlet képzetét keltené a gyanútlan szemlélőben), és aztán egy utolsó pillantást vetve lakása oly marasztalóan hívogató berendezésére, útra kelt a gimnázium ismeretlen messzesége felé. Mivel ez az „ismeretlen messzeség” valójában öt perces sétát jelentett (igaz, hogy ezalatt az öt perc alatt lelki szemei előtt kétszer is lepergett az élete), ezért minden vonakodása ellenére is a megbeszélt időpont előtt érkezett az iskola titkárságára, és így még végtelen pillanatokig bámulhatta a falakon az egykori igazgatók arcképeit, amelyek olyan benyomást tett rá, mintha egy büntetés-végrehajtási intézet hóhéri karának fényképsorozatát szemlélné. Aztán nyílt a hatalmas, műbőr-borítású ajtó, és egy enyhén borízű, ám meglehetősen nagy terjedelmű hang (amely mögött mintha nem lett volna senki, legalábbis a huszonöt éves férfi nem tudott az ajtónyílásban bárkit is fölfedezni) belépésre szólította föl.
Az igazgatói iroda olyan nagy volt, hogy egy pillanatra azt hitte, valamiféle díszterembe érkezett, és önkéntelenül keresni kezdte tekintetével az átjárót, ami a megfelelő helyiségbe vezetheti, amikor a hatalmas üres tér túlsó sarkában fölfedezett egy meglepően kis íróasztalt, amely zsúfolásig meg volt pakolva mindenféle irattal, és a papírhalom mögül egy nagy vörös fej kandikált elő, amely az előbb hallott hangon az üdvözlés egy meglehetősen különös formáját röpítette felé: ” Mit bámul, mint ökör a csalamádéra?! Jöjjön már közelebb!”
A huszonöt éves férfi megpróbált úgy araszolni előre, mintha valójában távolodna, és csak egy újabb, erőteljes nógatásra gyorsította meg a lépteit. „Szóval maga az…”, szólt egy kicsi száj a nagy vörös fejen, amely fej meglehetősen erős kontrasztot alkotott az apró, ám gömbölyű testet borító fehér köpeny, valamint a köpeny alól kivillanó fekete zakó színével, „az apját jól ismerem, nagyon derék ember, jó magyar ember…”, tette hozzá olyan fenyegetően, mintha legalábbis kétségbe vonná, hogy az apa derekassága és jó magyarsága a huszonöt éves férfit elnézve öröklődhetett volna. És valóban, a huszonöt éves férfi agyán végigfutott a gondolat, hogy vajon teljes joggal lehetne-e őt fiatal, ám derék és jó magyar embernek tekinteni, ha ennek kritériumait ez a nagy vörös fejű, fehér köpenyes ember állapítja meg. „Na, mutassa csak a diplomáját!”, szólt rá a vörös fejű, ami úgy hangzott, mintha egy rendőri intézkedés részeként az iratait kérte volna el, mert mondjuk a közveszélyes munkakerülés gyanúja forog fenn. És a huszonöt éves férfi tényleg úgy érezte magát, mint akit joggal gyanúsítanak bármilyen hasonló aljasság elkövetésével, hiszen a szíve szerint a társadalom számára talán valóban közveszélyes módon került volna mindenféle kontaktust ezzel a vörös fejű emberrel és az általa vezetett intézménnyel, s ezért aztán olyan remegő kezekkel nyújtotta át a kért dokumentumot, hogy még a figyelmetlen szemlélő számára is világossá vált volna, hogy vaj van a feje tetején.
„Lássuk csak!”, mondta az igazgató, és kinyitotta az oklevelet. De valójában bele sem tekintett, hanem a huszonöt éves férfi szemébe fúrta átható pillantását (ami annak ellenére sikerült neki, hogy a huszonöt éves férfi buzgón próbált másfelé pislogni), és csak annyit mondott: „Hát ezzel nem nagyon lehet dicsekedni…”. Elhallgatott és percekig mereven bámult a huszonöt éves férfira, aki úgy érezte, hogy most, miután földre került, csak össze kell görnyednie, és akkor a további rúgásokat is el tudja viselni. Ám a vörös fejű arca egyszerre földerült, „No, nem baj, majd odafigyelünk magára!”, rikkantotta megváltozott hanghordozással, fölpattant az íróasztal mögött (állva szinte még kisebb volt, mint ülve, ám a feje, mintha még nagyobbra nőtt volna), kicsit (már amennyire a pocakja engedte) előre dőlt, és kinyújtotta a karját: „Engedd meg, én vagyok az idősebb!” A huszonöt éves férfi kezet fogott az igazgatóval, és közben egy huszadik század eleji, vaskosan realista magyar regényben érezte magát, ami látszólag kedélyesen kezdődik ugyan, de egy mindent felemésztő hatalmas tűzvésszel fejeződik majd be. És ezt az érzését még hetek múltán sem tudta elfelejteni.
Így került a huszonöt éves férfi a két részre osztott tanári szoba legbelső zugába, az ablak mellé, ahol volt egy asztala egy olvasó lámpával („feltehetőleg a havi egyszeri kötelező éjjeli őri szolgálat esetére”, gondolta magában a huszonöt éves férfi, amikor először pillantotta meg a lámpát, mert egyébként el nem tudta képzelni, hogy mi szüksége lehet rá kizárólag délelőtti időbeosztása mellett), valamint az asztal fölött egy bekeretezett fényképe, melyen a magyar irodalom nagyjainak arcképcsarnokából egy szúrós tekintetű, bajuszos férfiú nézett rá megrovóan, és az alábiggyesztett idézettel óvta őt a bűnösök közötti cinkos némaságtól, mely idézetet a huszonöt éves férfi a kezdeti időkben némileg tanácstalanul próbált vonatkoztatni a nagy fejű igazgatót és a nyelvtudós munkaközösség-vezetőt magában foglaló tantestületre. Meglehetősen ritkán ült azonban asztalánál a rácson keresztül kifelé bámulva a napsütésben fürdő vagy eső mosta utcára (amely utca, egyes szakértő források szerint, a főváros legkutyaszarosabb utcája volt), mivel az első adandó alkalommal, akárcsak egyetlen lyukasóra erejéig is, iszkolt haza, ötpercnyire lévő lakásába, ahol úgy fújhatta ki magát, mintha a Titanic egyik utasaként sikerült volna még egy utolsó helyet elcsípnie a mentőcsónakban. De ha nem volt más választása, és mégiscsak el kellett töltenie egy-egy szünetet a magyartanári belső helyiségében, akkor úgy megbújt ott, mint aki legszívesebben a saját létezését is feledné tizenöt perc idejére. Ennek megfelelően a kollégái is csak akkor vettek róla tudomást, amikor éppen véletlenül beléütköztek a tanári ajtajában, de egyébként még talán a folyosón is általuk nem tanított, felsőbb évfolyamos diáknak nézték. Így eshetett az első napok egyikén (amikor a huszonöt éves férfinak még kulcsa sem volt a magyartanári ajtajához, mely ténynek – gyatra szójátékkal élve – kulcsfontossága lesz a hamarosan elmondandó eseményekben), hogy miközben bent matatott a belső helyiség rejtekében, és próbálta végiggondolni az előtte álló óra anyagát (még pontosabban arra gondolt, hogy már csak egy órát kell kibírnia, és újabb délután haladékot nyer ebben a mindennapos túlélési gyakorlatban, amit tanításnak csúfol a köznyelv), egyszer csak rémülten hallotta, hogy nyílik és csukódik a külső szoba ajtaja, majd kulcs fordul a zárban, és távolodó léptek egyre halkuló hangja hallatszik a folyosóról. Az azonnali rémület persze némileg túlzó kifejezés: a huszonöt éves férfi az első pillanatban tökéletes nyugalommal gondolta végig, hogy ezúttal úgy látszik, csak egyvalaki tartózkodott a tanári külső részében; majd az villant az agyába, hogy ezek szerint a folyosóra nyíló ajtónak kulcsa is van, és ő mindeddig csupán a sors szeszélyéből találta mindig nyitva; és akkor hirtelen rádöbbent, hogy jé, hiszen őt bezárták. Azonban ez a felfedezés is csupán a meglepetés erejével hatott rá, és csak amikor egy-két perc múltán meghallotta az óra kezdetét jelző csengőt, ébredt annak tudatára, hogy kutyaszorítóba került. Hogy itt áll, mint egy fába szorult féreg, és még csak ordítania sem szabad, elvégre mégiscsak különösen venné ki magát a tanári ajtaján belülről kifelé dörömbölő, rikoltozásával az iskola csengetés utáni csendjét felverő, néhány napos tanítási tapasztalatával még tanárnak is alig nevezhető újsütetű munkaerő. Kétségbeesésében még az ablakot is méregetni kezdte, ám rögtön látnia kellett, hogy legfeljebb a rács rúdjai közé tudna beszorulni, amivel nem egyértelműen javítana a helyzetén. Már éppen azon volt, hogy föladja a dolgot, letelepedjen az asztalához, és lesz ami lesz alapon azon kezdje törni a fejét, hogy milyen mesét fog beadni a nagyfejű igazgatónak a meg nem tartott óráról, amikor egyszerre zörrent a zár, föltárult az ajtó, és mint egy szolgálatkész isten a jól olajozott masinából, belépett egy ismeretlen nő, aki épphogy bele nem ütközvén az ott ólálkodó huszonöt éves férfiba, fölsikoltott: „Jézusom, maga meg kicsoda ?!”, ami némileg úgy hangzott, mintha a Megváltó kilétét firtatná, holott csak a váratlan találkozás hatott rá rémítően. A helyzet azonban gyorsan tisztázódott, kiderült, hogy a nő is magyartanár, csak külföldi utazása miatt – természetesen igazgatói engedéllyel – néhány nappal meghosszabbította a nyári szabadságát, és így a huszonöt éves férfi, gyors köszönetnyilvánítás után, pár perces késéssel ugyan, de megtarthatta az óráját. Mindenesetre ettől kezdve a már egyre kevésbé ismeretlen nő – akit nevezzünk ezentúl Adélnak – védőszárnyai alá vette a kezdeti csetlés-botlásában valóban segítségre szoruló huszonöt éves férfit, anyja helyett anyjaként pátyolgatta, és néhány hét elteltével, mintegy a magánéletre is kiterjesztve a szépen bimbódzó munkahelyi kapcsolatot, meghívta magához vacsorára. Pontosabban magukhoz, ahogy mondta, hiszen férje, a közismert építész, aki a főváros több fontos középületét is a nevével jegyezte, valamint a huszonöt éves férfival egyidős fiúk is szívesen találkozna az Adél által már annyit emlegetett ifjú kollégával. Itt kezdődik voltaképpen történetünk, ezután a némiképp hosszadalmas, ám a cselekmény egésze szempontjából nem mellékes bevezető után, hogy aztán olyan tájakra kalauzolja a talán már nem is egészen gyanútlan olvasót, mely tájakról csak meglehetősen különös tapasztalatok birtokában lesz visszatérés, ha ugyan visszatérésnek nevezhetjük majd az utolsó mondat végére elhelyezett pontot.
Egyelőre azonban ott tartunk, hogy a huszonöt éves férfi – nem lévén eléggé jártas a diplomatikus visszautasítás gyakorlatában – elfogadta a vacsorameghívást, és elbeszélésünk folyamán immár másodszor kényszerült gondos öltözködésre, amit kissé talán túlzásba is vitt, és úgy érkezett – a kötelező virágcsokorral és jó minőségű száraz vörösborral a kezében – a megadott címre pontosan öt perccel a megbeszélt időpont után, mint akit az édesanyja vágott puccba az első áldozása alkalmából. A megadott cím a főváros egyik külső kerületének impozáns villaépületét jelentette, egy legalább száz éves, a maga idejében minden bizonnyal önálló rezidenciának épült, ám a későbbi korok praktikusabb felfogása szerint több lakásra osztott kertes házat, amelynek kapuja előtt a huszonöt éves férfi jócskán elbizonytalanodott. A négy csengőgomb mellett elhelyezett nevek egyike sem volt ismerős ugyanis számára. Akkor jutott eszébe, hogy Adéllal minden egyéb részletet tisztáztak ugyan, de a nő valószínűleg magától értetődőnek vette, hogy a huszonöt éves férfi tudja a vezetéknevét. Pontosabban a férjéét, akiről egyébként is meg volt győződve, hogy mindenki ismeri, hiszen fontos közéleti ember, büszkén is viselte a nevét, de a huszonöt éves férfinak mégsem azon mutatkozott be, neki rögtön fölajánlotta a tegeződést, hozzátéve, hogy szólítsa nyugodtan Adélnak. A huszonöt éves férfi viszont, aki még a saját magánéletét is inkognitóban élte, nem volt tisztában a közélet kitűnőségeivel. Persze hallott valamit harangozni, és az iskolában is nyilván elhangzott a füle hallatára Adél vezetékneve, de ő meglehetősen szelektív hallású volt, és ráadásul, ami nem érintette személyesen, az rögtön kiröppent a fejéből. Márpedig eddig a pillanatig eszébe sem jutott, hogy szüksége lehet erre az információra.
Most tehát ott állt négy, számára teljesen ismeretlen, vagy még inkább gyanúsan ismerős (hiszen a négy közül bármelyik jó lehetett) név előtt, és nem tudta, mit csináljon. Némileg olyan volt a helyzet, mint a rázáródott tanáriban, de másodjára statisztikai képtelenség lett volna isteni beavatkozásban reménykednie. Nem nagyon lévén más választása, megnyomta a legfelső gombot, és aztán feszült várakozással hallgatta a ház mélyében eltűnő csengetést. Eltelt egy perc, majd kettő, és nem történt semmi. Ez némileg megnyugtatta, és már sokkal kevésbé remegő kézzel nyúlt ki a második gomb felé. Aztán amikor arra a csengetésre sem reagált senki, megpróbálkozott a maradék két lehetőséggel. Ám senki és semmi, a ház némán állt, mint egy némileg hatásvadász Poe-vers kelléke.
A huszonöt éves férfi, valamivel felszabadultabban, nagyot sóhajtott, miközben azt mondta magában: „Biztos valami félreértés; na nem baj, majd tisztázzuk az iskolában.”, és elindult, hogy minél előbb biztonságban tudja magát és főként az üveg vörösbort, amelynek már előre örült, milyen jó lesz otthon kinyitnia, amikor váratlanul elektromos recsegés hallatszott a háta mögül, és aztán egy a recsegésnél is recsegőbb hang (amelyről elsőre képtelenség lett volna megállapítani, hogy férfié-e vagy nőé) alig érthető „igen?”-t, „ki az?”-t, esetleg „mi van?”-t dörmögött a kaputelefonba, de a huszonöt éves férfi azt sem tartotta kizárhatónak, hogy talán csak hörgött egyet.
„Elnézést,”, mondta a huszonöt éves férfi zavarában alig hallhatóan, „vacsorameghívásra jöttem”, ami elég hülyén hangzott ugyan, de azt mégsem mondhatta, hogy nem tudja, kit keres. „Mi?!”, recsegte a hang érezhetően ingerülten, és akkor a huszonöt éves férfi immár valamivel erőteljesebben elkezdte mondani, hogy mit akar, de még igazából bele sem foghatott, amikor a hang már közbevágott: „Gyere be!”, berregés hallatszott, és föltárult a kertkapu.
A huszonöt éves férfi végigment a keskeny ösvényen, belépett a házba, majd tanácstalanul megállt, mert fogalma sem volt, merre induljon, de akkor a feje fölül újra hallotta a hangot, bár ezúttal valamivel kevésbé reszelős változatban: „Gyere föl!” Fölbotorkált a lépcsőkön, és akkor egyszerre meglátta Adélt, aki egy nyitott lakásajtóban állt. Pontosítsunk: meglátott egy nőt, aki egy nyitott lakásajtóban állt, és akinek minden bizonnyal Adélnak kellett lennie, de aki csak annyira emlékeztetett az iskolában megismert Adélra, mint az avignoni kisasszonyok valóságos, hús-vér nőkre. Az iskolai Adél jó tartású, mindig választékosan öltözött, megjelenésében és modorában egyaránt elegáns nő volt, akinek az életkora sosem merült föl kérdésként a huszonöt éves férfiban… - egyszerűen azért nem, mert az a fajta valódi nőiesség sugárzott róla, amely a szó legnemesebb értelmében ellen tud állni az idő múlásának. A nyitott ajtóban álló nő, aki a körülmények összjátéka révén nem lehetett más, mint Adél, viszont a lehető legelhanyagoltabb benyomást keltette. Piszkos szürke haja csapzottan hullott a vállára, választékos öltözet helyett bolyhos fürdőköpenyt viselt, amely ráadásul még a lépcsőház félhomályában is meglehetősen gyanús tisztaságúnak tűnt a huszonöt éves férfi szemében, a lábát több helyen is foszladozó házi papucsba bújtatta, de a legmegdöbbentőbb az arca volt. A huszonöt éves férfi mindeddig meg volt győződve róla, hogy az arcát minden sminklehetőség ellenére sem váltogatja ruhaként az ember. Egy arc olyan amilyen, kerüljön bár rá több doboznyi festék. Az ajtóban álló nő felpüffedt ábrázatában és beesett, félig lehunyt szemhéjú szemeiben viszont normális esetben fel nem tudta volna fedezni a más körülmények között megismert vonásokat. Illetve ez sem teljesen igaz. Mert ahogy közeledett hozzá, az a kísérteties érzése támadt, hogy ez a nő nem Adél, csupán Adél legrosszabb lehetősége. Mintha egy elvarázsolt kastélyban járt volna, ahol belenézett az arcvonásokat legelőnytelenebb módon eltorzító tükörbe, és aztán úgy maradt volna, eltorzult tükörképként. Ilyen volt ez a nő, aki Adél is volt, meg nem is. De sokat nem töprenghetett ezen, mert a nő megszólalt.
„Hozta isten”, mondta olyan hangon, mintha egy imitátor beszélt volna helyette, aki ráadásul még fel is öntött a garatra fellépés előtt, és ezért nem teljesen ura a helyzetnek, ill. a hangjának, „már azt hittem, el se jössz; pontosabban biztos voltam benne, hogy nem jössz el; de talán jobb is lett volna”, és ahogy beszélt, a huszonöt éves férfi orrát megcsapta a szag.
Különös szag volt, helyesebben különös szagok keveréke. Az édeskés parfümbe burkolózó erősen izzadt test kipárolgása vegyült benne többféle töménységű és minőségű alkohol illatával, és alkotott a gyanútlan orr számára súlyos, kábító elegyet. A huszonöt éves férfi hátra is hőkölt egy pillanatra, de aztán elszégyellte magát udvariatlanságáért, és közelebb lépett. „Jó estét, Adél!”, mondta és átnyújtotta a virágcsokrot.
A lakás tágassága és elegáns, nagypolgári bútorzata meglepő ellentétben állt a benne uralkodó rendetlenséggel. Mindenütt szétszórt ruhadarabok hevertek földön és bútorokon egyaránt, fél pár cipők árválkodtak a szoba legkülönbözőbb pontjain, mintha egy szórakozott, féllábú házigazda épp csak kiugrott volna belőlük egy pillanatra, az asztalokat pedig romhalmaz jellegű csendéletek borították, amelyek mosatlan tányérokból, üres üvegekből és pecsétes borítójú könyvekből alkottak megbonthatatlannak tűnő egységet. „Bocs”, mondta Adél, ahogy mindenfajta különösebb kalauzolás nélkül előrecsoszogott, „csak most keltem föl”, de nem tűnt úgy, mintha különösebben feszélyezné a helyzet. „Ma nincs valami jó napom, egész nap feküdtem”, folytatta, de még mielőtt a huszonöt éves férfi szabadkozhatott volna, hozzátette, „de majd te jóvá teszed”, és rámosolygott. Pontosabban görcsösen megrándult a szája és püffedt arca fölszaladt a szeme elé, amiből a huszonöt éves férfi egy mosolyra következtetett, ahogy egy artikulálatlan ordításból a fájdalomra következtet az ember.
„Egész nap feküdtem és álmodtam”, mondta Adél és lehuppant egy fotelba, amit félig elfoglalt valami ruhadarab, „azt nem tudom, aludtam-e, de álmodtam, az biztos, legalábbis azt hiszem; s hogy mi álmok jőnek az életben…”, és újra megrándult a szája. A huszonöt éves férfi zavartan álldogált, egyrészt mert nem kínálták hellyel, másrészt, mert hely sem nagyon volt. Szemezett ugyan egy székkel, de ahhoz hogy rá tudjon ülni, le kellett volna róla emelnie egy fél pár cipőt, és még nem érzett elég tetterőt hozzá. „Azt álmodtam például, hogy férgek másznak belém, bár nem tudom, hogy ez nem valóság volt-e?”, mondta Adél, és úgy libbentette meg a háziköntösét, mint aki tényleg betolakodó élősdiek után kutat. A huszonöt éves férfi látta kivillanni a nő fonnyadt mellét, és ijedten kapta el a tekintetét, nem is annyira a szemérmessége miatt, mint inkább önvédelemből. „Te már voltál úgy, hogy azt érezted, férgek másznak beléd?”, nézett Adél álmos érdeklődéssel a huszonöt éves férfira, aki csak a fejét rázta, mert ilyen élményhez még tényleg nem volt szerencséje. Olyat már álmodott, hogy kígyó kúszott a takarója alá, és akkor egyetlen pánikszerű ugrással a szoba közepén termett, de férgek még nem tették látogatásukat nála.
„Veled viszont nem álmodtam”, mondta Adél, „sajnos…”, tette hozzá sokat sejtetően, bár a huszonöt éves férfi nem tudta pontosan, hogyan is kéne értenie, illetve ahogy hangzott, úgy semmiképpen nem akarta érteni. Inkább végigjártatta tekintetét a szobán és a feltehetően további helyiségekbe nyíló ajtókon, és azon tűnődött, vajon hol lehet a híres sztárépítész, akinek a keze nyoma egyáltalán nem érződött ezen a rendetlenségében is teljesen sablonos lakáson, és merre van a fiúgyermek, akiről csak annyit tudott, hogy nagyjából egykorú vele és zseniális, mint az apja, hiszen már ötévesen kacsalábon forgó várat, vagy valami hasonlót épített magának legóból. Eredetileg nem nagyon volt kedve velük találkozni; ha előre megkérdezik, szívesebben tudta volna le minél szűkebb körben, esetleg csak Adél társaságában ezt a puszta illendőségből elfogadott vacsorameghívást. De most már felmentő seregként reménykedett a férj és/vagy a fiú megérkezésében, ám minden jel arra mutatott, hogy Adélon kívül senki sincs a lakásban.
„Nem is tudom, miért jöttél…”, nézett Adél újfent a huszonöt éves férfira, és közben a köpenye övével játszadozott, hol feszesebbre húzva, hol egészen lazára engedve a csomót, ami azt a rémítő képzetet keltette a huszonöt éves férfiban, hogy szórakozottságában esetleg teljesen széttárja a köntösét. Amikor pedig válaszként óvatosan elhangzott a vacsorameghívás fogalma, álmatag tekintettel csak annyit reagált: „Igen? Érdekes… Erről nem álmodtam. Mindenesetre semmi nincs itthon. Azt hiszem, akkor el kell mennünk Róza mama tanyájára.” És mozdulatlanul ült tovább a fotelban.
A huszonöt éves férfi nem tudta, mire gondoljon. Egyrészt Adél állapota miatt eleve valószínűtlennek tűnt számára bármiféle kiruccanás, másrészt pedig ez a Róza mama, a hozzátartozó tanyával azt az érzetet keltette benne, mintha vidékre kéne utaznia ezzel a fürdőköpenyes, némileg szétesőben lévő nővel, és a legkevésbé sem fűlött a foga egy ilyen vállalkozáshoz. Ám akkor Adél egyszerre, mintegy varázsütésre magához tért: „Magamra kapok valamit. Így talán mégsem mehetek.”, és némileg bizonytalanul a szoba túlsó végébe indult. Odabotorkált az ablaknál terpeszkedő kanapéhoz, amelyen mindenféle ruhadarabok hevertek gyűrött összevisszaságban, és anélkül, hogy ügyet vetett volna az őt zavartan figyelő huszonöt éves férfira, ledobta magáról a köntösét. A huszonöt éves férfit ez minden előzmény ellenére olyan váratlanul érte, hogy nem tudta idejében elkapni a tekintetét, és egy pillanatra látta a nő terebélyes fehér fenekét és hurkás combjait. Aztán gyorsan elfordult, és akkor meghallotta, hogy Adél azt susogja öltözködés közben: „Meglátod, milyen szép esténk lesz…”, ami minden ígéretes tartalma ellenére is kifejezetten fenyegetően hangzott számára.
