Temetés (első rész)
A negyvenéves férfi fél egykor érkezett a kisvárosba.
Pontosabban fél egy után hat-hét perccel, de ennyi késés bőven belefért. Ráadásul a vonat, amivel jött, inkább emlékeztetett játék vasútra, mint expresszre, noha a menetrendben annak volt feltüntetve, de úgy látszik, az országnak ebben az északi zugában („végvár-vidék”), ahol a határ közelsége miatt valóban nem léteztek távolságok, a gyorsaságot is ennek függvényében mérték. Errefelé talán minden lelassul, gondolta a negyvenéves férfi, aki még soha nem járt az északi tájakon, föl a nagy folyó mentén, ahol várromok búslakodnak az út fölé magasodó sziklákon, az erdei málnásokban medvék fosztogatják a termést, a falvakban román-kori templomokban mondják a misét, és mindig tél van, valódi havas tél, jéggel és fagyhalállal, de főként durranásig rakott cserépkályhával és disznótorral, hamisítatlan falusi disznótorral, ami kisüstivel veszi kezdetét reggel hatkor, és hagymás vérrel folytatódik tízóraira, hogy végül este hurkával és friss pecsenyével koronázódjék meg, miközben egész nap folyik a sűrű vörösbor, és lefekvéskor az ember zavaros fejjel, de mérhetetlenül elégedetten állapítja meg, hogy az életnek mintha mégiscsak volna valami értelme. Ezt gondolta legalábbis a negyvenéves férfi, aki soha nem járt errefelé, noha atyai nagybátyja, a városka múzeumigazgatója, évente rendszeresen hívogatta, hol kiállítás-megnyitóra, hol disznótorra, amit a városka legjobb hentesei celebrálnak, ahogy mondani szokta, miközben cinkosan hunyorított és ajkait tömött szakállába fúrta, de a negyvenéves férfi egyszer sem ment el. Talán azért nem, mert élete egyetlen disznótorán, még tizenöt évesen, úgy berúgott a testes vörösbortól, hogy anyja a mentőket akarta hívni, mert azt hitte, vért hányt; talán azért, mert azt olvasta valahol, hogy az utolsó medve, ami az északi hegyekben járt, egy vándorcirkusztól szökött meg, míg a túlbuzgó vadászok agyon nem lőtték, véget nem érő pereskedést szabadítva ezzel a vadásztársaságra; leginkább azonban azért, mert a negyvenéves férfi reménytelenül otthon ülő-típus volt, lehetőleg csak gondolatban utazott (gondolatban viszont már az egész világot bejárta, pontosabban Európát, és annak is csak egyes tájait, leginkább azokat, ahol román-kori templomokra lelhet az ember, ugyanis a negyvenéves férfi utazási fantáziáiban is menthetetlenül kultúrsznob maradt), és még az is nehezére esett, ha a közértbe kellett leugrania.
Leszállt a vonatról és a ködben megbúvó állomásépület felé tartott. Mérhetetlen csalódást érzett, mert egyáltalán nem így képzelte a megérkezést. Ha már az ember kimozdul otthonról, akkor legalább az idő elégítse ki a szeszélyét. Márpedig ő látni akarta a tájat, akármilyen legyen is, várrommal vagy anélkül, de legyen folyópart, legyenek fák meg domboldalak, legyen az, amit a nagybátyja látott valahányszor hozzájuk fölutazott, vagy csavarogni indult az országba (mert a bácsi sokat csavargott, sokkal inkább volt az országutak, vagy még inkább a vasútvonalak vándora, mint az íróasztala mögött elterpeszkedő vidéki múzeumigazgató). Most viszont semmi nem volt, csak köd, áthatolhatatlanul ragacsos köd, mintha enyvet zúdítottak volna le egy égi lefolyón. A negyvenéves férfi egész úton az ablakhoz nyomta orrát, hátha kivehet valamit az undokfehérbe burkolt világból, de csak azt érte el, hogy megfájdult a feje. Ezzel a tompa sajgással az agyában (mintha a köd oda is beszivárgott volna) nyitott be a restibe, hogy egy gyomorkeserűt rendeljen, vagyis egy „kisgonoszt”, ahogy nagybátyja a kedvenc italát becézte volt. Az értesítésből tudta, hogy az úgynevezett „baráti kör” busza (ami némileg idegenül hangzott számára, mert a bácsit nem olyannak ismerte, mint aki hivatalos baráti köröket tart fönn; de aztán belenyugodott, elvégre egy igazgatónak, a kisvárosi elit vezéralakjaként, akár akarta, akár nem, sokféle bizarr kötelezettsége akadhatott, báli védnökségtől nőegyleti tiszteletbeli tagságig, ráadásul tudta jól, hogy a halott emberek sírján a gyom mellett néha egész baráti körök nyílnak) fél kettőkor indul az állomás elől a temetőbe, úgyhogy addig még bőven volt ideje. Az itallal a kezében leült egy asztalhoz, és miközben kortyolgatni kezdett, megpróbálta fölidézni magában a nagybátyja alakját.
Az emlékezés efféle szándékolt módszerét némileg megalázónak érezte, de mégis kötelességének vélte, hogy éljen vele. Elvégre a család azért küldte, hogy valaki mégiscsak jelen legyen a vérségi vonalról is, még ha a bácsi a viselkedésével ezt nem is nagyon érdemelte ki. A család nem tudta megbocsátani a bácsi teljességgel független életvitelét, amelyben az italnak, a csavargásnak és az alkalmi partnerkapcsolatoknak nagyobb szerepe volt, mint a név- és születésnapoknak és más hasonló krémtortás rendezvényeknek, amelyeken ha egyáltalán megjelent, akkor az mindig tetemes késéssel történt (a legbravúrosabb az volt, amikor egyszer karácsony harmadnapján állított be a negyvenéves férfi családjához, abban a meggyőződésben, hogy szenteste van), jócskán italos állapotban, és szinte azonnal elaludt az asztal végén. A negyvenéves férfinak mindez mérhetetlenül imponált, és nem egyszerűen a vagánysága miatt, hanem mert az volt a benyomása, hogyha egyszer igazán fontos lenne, akkor épp a megfelelő időben érkezne, és mindent cakkra megoldana. Arról pedig igazán nem tehetett, hogy ilyen pillanat (legalábbis családi vonatkozásban) soha nem következett el. A negyvenéves férfi nagyon szerette a bácsit, noha keveset találkozott vele. Úgy érezte, valódi kapocs van közöttük, nem vérségi, hanem valami, ami igazán számít. Emlékezett rá, hogy a bácsi úgy tudott beszélni, pontosabban kimondani szavakat, amelyekkel a beszéd lényegét testesítette meg, hogy egyszerre megelevenedett a világ. A dolgoknak neve lett. A többiek csak fecsegtek a krémtorta maradványai körül, amikor az asztal végén hirtelen megszólalt a bácsi, akiről mindenki meg volt győződve, hogy beszélni sem tud a részegségtől, miként a családi etikett értelmében nem is tudott, és bortól érces hangon azt mondta, hogy márpedig az igazságügy-miniszter le van szarva, és akkor döbbent csend támadt, mert családi körben így nem illett beszélni, különösen nem egy miniszterről (a család pártállástól függetlenül tisztelte a minisztereket), és egyedül a negyvenéves férfi értette meg, hogy pontosan erről van szó, és maga előtt látta az általa nem is ismert minisztert, amint nagyban csorog róla a barna kulimász, mert míg a többiek ködképekben hebegtek, a bácsi mindig a valóságot fogalmazta meg. A negyvenéves férfi így tanult meg beszélni.
A család felfogása szerint még a bácsi halálában is volt valami rá jellemzően illetlen.
Nem nevezték meg, hogy micsoda, de a negyvenéves férfi számára nyilvánvaló volt, azon háborodtak föl, hogy csupán a múzeumi gyászjelentésből értesültek a haláláról. Mintha a bácsinak előre szólnia kellett volna arról, hogy el szándékozik patkolni, és akkor a család félretéve a jogos ellenérzéseket, „elvégre mégiscsak rokonról van szó”, közfelkiáltással feketébe öltözött volna, és nagy dérrel-dúrral, koszorúval és virágcsokorral útnak indult volna az északi végek felé. Minthogy azonban a bácsi halálában is tett a formaságokra, így joggal maradt mindenki otthon, és csak a negyvenéves férfit delegálták afféle fekete bárány gyanánt.
Negyed kettő elmúlt, fölhajtotta a kisgonosz maradékát, és kilépett az állomásépület elé. Az ajtó előtt azonban egy pillanatra megtorpant. A köd, ha lehet még sűrűbbé vált az eltelt idő alatt, és olyan benyomása támadt, mintha egy áthatolhatatlan fal tornyosulna előtte. Hiába meresztgette a szemét, az orra hegyéig sem látott, így óvatosan kijjebb merészkedett, a lábaival tapogatva a járást. A világ olyan volt, mintha félálomban lenne. Már eltűntek belőle az álomképek, de még nem nyitotta föl a szemét, bár a szemhéján már átdereng a hajnali világosság, de még hever begubózva a mozdulatlanságba, nem akaródzik megmozdítania a tagjait, mert fél, hogy akkor elillanna a jótékony lelki béke. A negyvenéves férfi nem akarta kiugrasztani a világot ebből a boldog öntudatlanságból, de attól tartott, hogy itt reked ebben a szürke valótlanságban, miközben a létezés egy merőben reálisabb színterén vakító napfényben lezajlik a temetés, ami nem is elsősorban azért tűnt riasztónak számára, mert lemaradhat róla, hanem mert a számára egyelőre teljességgel ismeretlen temető olyan fényben tűnt fel lelki szemei előtt, mint egy olyan hely, ahová mindig vágyott és ahová eljutni valódi megérkezést jelentene. Egyszerűbben fogalmazva kimondhatatlanul kínosan érezte magát ebben a valószínűtlen bolyongásban.
Egyszerre a bácsi jutott eszébe, pontosabban ahogy óvatosan, nehogy orra bukjon, lépésenként helyezte egymás elé a lábait, és úgy nézett le rájuk, mint a létezés megnyugtató bizonyítékaira, amelyekkel minden látszat ellenére is az evilági evidenciák szilárd talaját tapodja, az a furcsa gondolata támadt, hogy igazából nem is a buszt keresi, amelyet falánk óriáskígyóként nyelt magába a ködnek álcázott képlékeny valóság, hanem a bácsit, aki nem azáltal tűnt el, hogy egy közhelyes és rá végképp nem jellemzően kisstílű gesztussal átosont a túlvilágra, hanem voltaképpen kezdettől fogva (mely kezdet a negyvenéves férfi számára egybeesett a születéssel, de legalább is az öntudatra ébredéssel) csak kérdőjelesen volt jelen, vagyis afféle árnyéklovagként, aki ha éppen betoppant is, azt érzékeltette, hogy valójában máshol jár, mert tényleg mindig máshol járt, és nem csak a szó képletes értelmében, ahogy ezt a család tekintette és tartotta a bácsit afféle nem e világra való habókosnak, hanem a negyvenéves férfi úgy képzelte (s ez egyet jelentett számára a tudással, mert úgy képzelte, képzelni annyi, mint az egyetlen lényeges tudást birtokolni), hogy miközben a bácsi egy krémtortás családi rendezvényen az asztal végén bóbiskol, valójában olyan tájakon csatangol, az északi végeken vagy más hasonlóan rejtelmes vidékeken, amelyek a család számára sosem lesznek megközelíthetőek, s ahová majd ő is csak akkor fog eljuthatni, ha már kellőképpen elsajátította a bácsitól az asztal végén bóbiskolás művészetét. Mert az asztal végén bóbiskolni nem annyit jelent, mint kába öntudatlanságba süppedni, hanem alvó macskaként kivonni magunkat az evilági dőreségek vonzásköréből, hogy a koncentráció az igazán érdemi dolgokra összpontosulhasson.
A bácsi voltaképpen a hiányában volt jelen igazán a negyvenéves férfi életében. Bizonyos emberek hiánya meghatározóbb, mint ezernyi más ember jelenléte. A bácsi úgy tudott hiányozni, ahogy a betegség kerülget valakit. Még nem érezni konkrétan semmit, de valami nem stimmel, még nem tört ki a láz, de már a test minden porcikája sajog a beléfészkelődött kór érintése alatt. Ilyen volt a bácsi hiánya, pontosabban ez a hiány volt a bácsi. Aztán egyszerre eljött, leginkább, amikor senki sem várta, és akkor is tetemes késéssel (a késéshez félelmetes érzéke volt; a késés olyan alaptulajdonságként tartozott a lényéhez, amely nélkül nem lett volna teljes a kép; nyilván a világra jövetele történhetett ezzel az időeltolódással, amelyhez attól fogva oly pontosan tartotta magát, mintha a csillagok járásához igazítaná), és szólt néhány meghatározó szót, amelyektől értelme lett egyszeriben a dolgoknak, de ez mégsem volt igazán lényeges. Sokkal fontosabb volt az a hatása, amit nem valóságos jelenlétével gyakorolt az emberre. Pontosabban ez a látszólagos távollét volt az ő igazi valósága. Arra gondolni, hogy van egy ember valahol (illetve mindenhol, mert ő mindenhol lehetett, nem úgy, mint az Úr, aki állítólag mindenütt jelen van, hanem lehetőségként, ez a lehetőség volt a bácsi), aki igazán tud hiányozni. De most egyszerre ez a hiány átalakult.
Átalakult, és ez zavarba hozta a negyvenéves férfit; talán ezt a zavart érezte az egész vonatút során, ettől fájdult meg a feje, csak ez nem tudatosult benne. Most ahogy a ködben a busz után kutatott, ötlött fel benne először, hogy mit is keres itt voltaképpen. Természetesen eljött, mert a család küldte, és ő a családnak soha nem mondott volna ellent, hiába érzett gyakorta másként. De eljött azért is, mert szerette a bácsit, legalábbis mindig úgy gondolt rá, mint valakire, akit szeret, akihez közel érzi magát, de soha nem gondolt bele igazán, mit is jelent számára ez a szeretet. Szerette a bácsit, mert megtestesített számára valamit, ami más volt, mint amit megszokott, és amit tökéletesen jelképezett az asztal végi bóbiskolása és a helyenkénti, mindig a megfelelő pillanatban történő és kíméletlenül pontos megszólalásai, szerette, mert volt a lényében valami, amit ennek a másságnak az ellenére, vagy talán éppen ezért végzetesen rokonnak érzett magával, ahogy az ember ábrándjaiban gyakran vonzódik a különös felé. A bácsi pedig valóban különös volt, bár ebben a tekintetben a család és a negyvenéves férfi szóhasználata nem egyezett meg egymással. Szerette a bácsit, csak azt nem tisztázta soha magában, mit ért ezen a szereteten. S ez most merült föl benne először életében.
Ahogy ezen morfondírozott, egyszerre mintha tülkölést hallott volna, nagyon messziről, a köd mélyéről, mintha vattán át szűrődve felé. Ijedten tért magához, hogy talán a busz jelzi indulását, és tett néhány önkéntelen lépést, mint egy dróton rángatott marionett figura, az orra után, merőben véletlenszerű irányban, de aztán megtorpant, mert sehonnét sem érzékelte jármű jelenlétét. Hallgatózott, hátha mégis felfedez valamit, de tompa csönd ölelte körül, mintha az előző zaj is csupán a belső világ kivetülése lett volna. Egyszerre elfogta a kilátástalanság érzete, az a fajta szorongás, amit vasárnap délutánonként érez az ember a szobájában, amikor odakint süt a nap, és a nagycsaládok a természetbe mennek kiélvezni az ünnepnap szabadságát. A negyvenéves férfi ebből a szabadságból mindig csak a szűkre szabottságot érezte, mintha valaki papucsban akarna hosszútávot futni, s ezért inkább papucsba sem bújt, hanem csak úgy meztéláb búslakodott a vasárnapi ablak előtt. Állt a ködben, és egy pillanatig kedve lett volna ott helyben lekuporodni és föladni mindent. Aztán mégis inkább arra gondolt, hogy visszamegy a restibe, és megpróbál valami információhoz jutni, vagy legrosszabb esetben (ami bizonyos szempontból a legkecsegtetőbbnek tűnt számára) iszik még egy kis- gonoszt. Elvégre jobb ötlete a bácsinak sem lehetne. Megfordult, és visszaoldalgott a tárva hagyott ajtón keresztül.
Legnagyobb döbbenetére azonban a helyiséget üresen találta. Imént még, néhány perce (bár nem volt egészen bizonyos benne, hogy jól működik-e az időérzéke), telve volt az ivó, de legalábbis többen támasztották a pultot (még föl is tűnt neki egy hordóhasú szakállas, aki mintha fogadásból tenné, egy hajtásra itta ki a korsó söröket), és az asztaloknál is gornyadoztak néhányan, közülük az egyik úgy roskadva álmában az asztalra, hogy látszólag a végítélet harsonái sem keltették volna föl – és most láss csudát, hűlt helye volt az egész társaságnak, még a csaposnak is nyoma veszett a pult mögül, mintha az ajtón át beszivárgó köd nyelte volna el őket.
Oly tanácstalanul álldogált a resti ajtajában, mint valamikor, nagykamasz korában a vasútállomáson, amikor a bácsival kellett egy családi szüretre utaznia, de öt perccel a vonat indulása előtt híre-hamva sem volt a nagybátyjának. Eszébe villant az akkori szorongása, amit nem is annyira a helyzet kínos bizonytalansága, mint inkább az a lehetőség váltott ki, hogy minden előzetes várakozása ellenére, ami már napok óta tartotta izgalomban, a bácsi nélkül kell végigélnie a szüretet. Aztán fölszállt a vonatra, mert nem tehetett mást, a kalauz már az ajtókat csapkodta, fásult csalódottsággal dobta le magát az első szabad ülésre, és tompa beletörődéssel hallotta az indulást jelző sípszót. És akkor nyílt a vagon ajtaja, és kezében két üveg sörrel belépett a bácsi, olyan tökéletes nyugalommal az arcán, mintha legalábbis a büfékocsiból tért volna vissza.
De most nem jöhetett a bácsi, mert ezúttal tényleg lekéste az utolsó csatlakozást, s ezért a negyvenéves férfi sóvár tekintetet vetett a pult fölötti polcon hasasodó gyomorkeserűre, és arra gondolt, hogy bár egy korty biztosan útmutatóul szolgálna, nincs idő töprengeni, ha még egyáltalán oda akar érni a temetésre.
A ködben csak nehezen lelt az országútra, és teljes egészében az ösztöneire hallgatva indult el az egyik irányban, amerre a városkát sejtette. Egyébként is próbált minél inkább az ösztöneire támaszkodni, és amennyire lehet kikapcsolni a gondolatait, mert egyre erősebben érezte magán elhatalmasodni azt a meghatározhatatlan állapotot, mely az utóbbi időben uralta a hétköznapjait. A negyvenéves férfi ezzel az utazással voltaképpen az ágyából bújt elő, ami akkor már hetek óta szolgált menedékéül a külvilággal szemben. Persze tisztában volt vele, hogy a külvilágnak vajmi kevés köze van az állapotához, minthogy az egész puccos maskarádé, amit külvilágnak csúfolnak, csak a lelkiállapot függvényében létezik, de ő mégis úgy élte meg az egészet, mintha valamiféle megoldást jelentene az, ha zárt ajtók mögött a fejére húzza a takarót. Hogy mi váltotta ki belőle mindezt, meg sem próbálta boncolgatni, csak azt tudta, hogy egy délután, amikor egyébként világmegváltó tervei lettek volna, de legalábbis dolgozni akart vacsoráig, mert sürgős határidő nyomasztotta, egyszerre azt érezte, hogy nemcsak ennek a munkának nincsen semmi értelme, de az egész eljövendő élete, hétköz-, vasár-és ünnepnapostul egyetlen hatalmas ólomgolyóvá préselődött össze, rágördült a mellkasára, és megpróbálta agyonnyomni. Annyi ereje maradt csak, hogy bevánszorogjon a hálószobába, és bebújjon a paplan alá, és ott is maradt mindaddig, míg meg nem jelent az édesanyja, roskadásig megrakodva jó tanácsokkal, amelyeket aztán olyan bőséggel halmozott rá, hogy már akkor sem tudott volna megmozdulni, ha valóban akar. Más kérdés, hogy nem is akart, az akarata akkorra már ott ücsörgött az ablakpárkányon, megközelíthetetlen messzeségben, és mint egy gonosz kis manó, csúfondárosan öltögette rá a nyelvét.
Hetekig tartott ez az állapot, vagy talán évekig, mert a negyvenéves férfi akkor egy külön időszámítás foglyaként létezett, amely a szorongás kiteljesedésének és visszahúzódásának árapálya szerint működött, és még ki tudja, meddig tartott volna, ha egy reggel, valahonnan nagyon messziről, a túlsó partról, át nem szivárog hozzá a bácsi halálának híre. Eleinte nem is igen vett tudomást róla, mert csupán a belső valóság egyik zabolátlan és öncélú szólamának vélte, de aztán egyszerre arra riadt, hogy tisztán hallja a másik szobából átszűrődő párbeszédet, amit az apja folytatott telefonon a temetés részleteiről, és azon már meg sem lepődött, amikor nem sokkal később belépett hozzá az anyja, és azon a fátyolos hangon, amin akkoriban beszélni szokott hozzá, megpróbálta rábírni az utazásra. A negyvenéves férfit a legkevésbé sem foglalkoztatta, hogy afféle terápiás praktikáról van-e szó, amellyel az állapotát próbálják befolyásolni, azonnal igent mondott. És bár a takaróját legszívesebben a hóna alá csapta volna, nagyjából mégis úgy jutott el a vasútállomásig, mintha az elmúlt hetek ágyhoz kötöttsége afféle nevetséges pletyka volna, amit csupán a rossznyelvek duzzasztottak szaftos történetté.
Az országúton baktatott abban a sejtelmes összevisszaságban, amit egyre nyomottabb gondolatai és a mindent eltompító köd vontak köré. Az utazás elején már tovatűntnek remélt szorongás úgy kerülgette, mint a gyomormélyből feltörekvő hányinger, és ilyenkor minden ereje megfeszítésére szüksége volt, hogy ne engedjen a csábításnak, és ne kuporodjon le az út szélére, végképp magába gubózva. A külvilág fátyolba burkolózott megközelíthetetlensége cseppet sem segítette ebben az állapotában. A táj úgy rémlett fel körülötte, mintha emléke volna csupán önmagának, és valaminek, ami talán abból a még kifejtetlen benyomásból származott, hogy minden bizonnyal a bácsi is mindig erre kódoroghatott valahányszor az állomásról tartott hazafelé. Az ötlet, hogy ő is mindig ezt láthatta, különös tekintettel erre az átok szétfolyó valótlanságra, ami körülötte fölsejlett, és ami úgy kapcsolódott fantáziájában a bácsi nem e világból való lényéhez, mint valami személyéhez láncolt attribútum, egyszerre mégiscsak erővel töltötte el a negyvenéves férfit, és azt a váratlan kényszerképzetet keltette benne, hogy biztosan jó irányban halad. Ez a hirtelenjött motiváció kimozdította holtpontjából, és arra késztette, hogy folytassa az útját.
