HTML

A negyvenéves férfi

szövegek, versek, én magam

Friss topikok

  • Kollarik: @Foxglove: Köszönöm szépen :) (2015.04.01. 19:43) vers
  • Kollarik: @Foxglove: ;) (2015.02.03. 06:44) Felolvasás
  • Foxglove: Kár, mert lehet, hogy Álomkórásszal közben izgalmas dolgok történnek a Franzstadtban. :( (2015.01.23. 19:31) pár beszéd
  • Kollarik: @Foxglove: Boldog új évet neked is, Foxi! :) (2014.12.31. 23:11) BÚÉK
  • Foxglove: Javíthatatlan vagyok, nem? Akkor viszont: boldog karácsonyt! :) (2014.12.21. 20:24) karácsony

Címkék

A negyvenéves férfi

2012.05.21. 21:58 Kollarik

 A negyvenéves férfinak volt egy barátnője.

Barát volt ez a barátnő, ami, mint tudjuk, nincs, még ha van is, férfi és nő között a testiség az egyetlen egyenes út. Megvolt az is köztük, sőt még érzelmeket is pazaroltak egy párkapcsolat lehetőségére, aztán elmúlt ez is. Elmúlt sok minden. A negyvenéves férfi például mélabús lett közben. Mármint nem a párkapcsolat lehetőségének felderítése közben, hanem később, amikor a lehetőségből lehetetlenség lett. Ült akkoriban a negyvenéves férfi a lakásában a telefon mellett, és várta a hívásokat. Nem, nem. Amikor mélabús volt, nem várt semmit. És mégis jött hívás. A barátjáé, aki korábban barátnője volt, pontosabban a barátnőjéé, aki barát lett. A telefonhívások hatására. Beszéltek, beszéltek órákon át, a negyvenéves férfi fokozatosan könnyebbült meg, a lelke kezdett kiürülni, mint egy pöcegödör, aminek végre kiszivattyúzzák a tartalmát, sőt a teste is, mert a beszélgetések, a barátja intenzíven női hangjának hatására még magömlése is lett egyszer, egészen spontán, na jó, némi segítséggel, de ami a léleknek kellett, azt meg kellett adni a testnek is, és a test aztán a lelken is könnyített, de mindkettőn valójában a barát, aki barátnő volt, és barát lett, holott ezt azelőtt nem gondolta volna, sőt el sem hitte volna a negyvenéves férfi. Na de azért tölti be az ember a negyvenedik életévét, hogy sok mindent másként lásson azután.

            Volt ez a barátnő, aki barát volt, volt, hosszasan volt, de aztán egy ideig kevésbé kellett, hogy legyen, mert a negyvenéves férfi talált magának egy másik nőt, no nem barátot, hanem feleséget. Egy feleség lehet barát, de akkor is feleség. Egy barátnő előnye viszont az, hogy csak barát. De ettől még eltűnhet egy időre, ha a helyét átveszi egy feleség. Így tűnt el ez a barát, ez a barátbarátnő, hogy aztán feltűnjék ismét. De addigra a negyvenéves férfi már külföldön élt.

            Csörgött a telefon egy nap a negyvenéves férfi külföldi lakásán, amelyet a feleségével osztott meg, s a vonal végéről a barátbarátnő jelentkezett. A negyvenéves férfi meglepődött, mert elszokott már ettől a hangtól, amelytől pedig annak idején még magömlése is volt. Elszokott tőle, de van hang, amelytől mégsem lehet elszokni. Egy perc múlva már úgy beszéltek ismét, mint barát a barátnővel, vagy inkább, mint barát a baráttal. Beszéltek erről, beszéltek arról, leginkább a negyvenéves férfi külföldi életéről, s aztán a végén, épp mielőtt letették volna, a barátnőbarát közölte, hogy rákos. Méhnyakrákja van. De nem kell aggódni, tette hozzá, egy műtét az egész. És lerakta a kagylót.

            A negyvenéves férfi akkor elsírta magát. Nem magában sírta el, úgy nincs haszna az egésznek, a feleségéhez ment a másik szobába, elmondta neki a barátbarátnő méhnyakrákját, és aztán sírva fakadt. Nagyon sajnálta a barátnőbarátját, akinek rákja van, s főként nagyon sajnálta sajátmagát, akinek rákos a barátbarátnője. Ám a felesége megnyugtatta. Nem kell aggódni, egy műtét az egész.

            A barátnőbarátot aztán meg is műtötték. Sikeres volt a műtét, mint a negyvenéves férfi a telefonból megtudta, mert akkor még mindig külföldön éltek. Aztán hazaköltöztek, és akkor találkozott is a barátbarátnőjével, aki jól volt, nagyon jól, szinte jobban, mint korábban, jót tesz az embernek egy sikeres rákműtét. Párkapcsolatot tervezett éppen egy férfival, mint azt megelőzően is állandóan, mert a barátnőbarát folyton kereste az igazit, néha meg is találta, volt, amikor éppen a negyvenéves férfiban, de aztán mindig kiderült az igaziról, hogy mégsem az igazi. Most azonban úgy tűnt, révbe ér, mert volt egy férfi, aki a rákban is kitartott mellette, és már éppen gyereket terveztek, mert olyan jól sikerült a műtet. Ezt mesélte el a barátbarátnő a negyvenéves férfinak, és együtt örültek az élet szép kiszámíthatatlanságának, és aztán megint nem beszéltek egy ideig, hiszen az egyiknek felesége volt, a másiknak pedig vőlegénye.

            Eltelt néhány hónap, és újra csengett a negyvenéves férfi telefonja. A barátnőbarát jelentkezett. Valahogy nem volt jó a hangja. Nagyon nem volt jó. A negyvenéves férfi tudta, érezte, hogy szakított a vőlegényével. Kiderült róla, hogy nem az igazi, ahogy mindig mindenkiről kiderül. És valóban. Már nincsenek együtt, mesélte a barátbarátnő. Most másba szerelmes. („Milyen meglepő”, gondolta a negyvenéves férfi, pedig még nem tudta, mennyire az.) A nőgyógyászába. Aki műtötte. („Ilyen nincs”, gondolta a negyvenéves férfi, „akkor nekem a belgyógyászomba kellett volna beleesnem, aki olyan beleérzéssel tükrözte a gyomromat annak idején.”) Pedig nem volt sikeres a műtét, tette hozzá a barátnőbarát. Vagyis sikeres volt, csak épp a páciens hal meg. („?!!!”, gondolta a negyvenéves férfi) Mert rákja van. Áttétes. Már a máját is elérte. Mondta a barátbarátnő, és letette a kagylót.

            A negyvenéves férfi nem sírt. Nem lett volna kinek, a felesége nem volt otthon, akkoriban nagyon ritkán volt otthon („marad a belgyógyásznő, a gyomortükrözés istennője”). De valahogy amúgy sem tudott volna sírni. Alapvetően azt érezte, hogy nincsenek érzései. Az élet kiszámíthatatlanságára gondolt, amit ezúttal nem látott annyira szépnek.

            Aztán találkoztak. A barátbarátnő arról beszélt, hogy milyen kezelések várnak rá. Kemoterápiáról beszélt, de arról is, hogy nem biztos, hogy akarja. Lehet, hogy alternatív gyógymódot választ. Van is egy ismerőse. Egy ismerősének az ismerőse. Egy ismerőse ismerősének az ismerőse. És az tud valamit, amitől nem hull ki a haj, és a daganattal egyetemben nem megy tropára a szervezet. A negyvenéves férfi kicsit megnyugodott. Annyira meggyőző volt, amit a barátnőbarátja mondott. Meggyőző, megnyugtató. Jó volt őt látni, amint arról beszélt, hogy nem hagyja, hogy kihulljon a haja, mintha nem is a rák, hanem a haj lenne a lényeg.

            Amikor két hónappal később újra találkoztak, nem volt haja. Az onkológiára ment be hozzá a negyvenéves férfi. Nem volt haja, és kiálltak a csontjai. Úgy nézett ki, mint egy deportált. Erre tett is egy óvatos célzást a negyvenéves férfi. És akkor nevettek. A barátbarátnő humoránál volt. És a negyvenéves férfi ettől egy kicsit megint megnyugodott. Kérdezte a nőgyógyászról. Mostanában nem beszélnek. Mondta a barátnőbarát. Azóta nem látta, hogy kiderült az áttét. Pedig ő az igazi. Most tényleg biztos benne. Na de majd ha felgyógyul.

            Eltelt a nyár. A negyvenéves férfi beszélt egyszer-kétszer telefonon a barátbarátnőjével, de többre nem volt ideje. Elsodorták az események. Nem, pont hogy nem voltak események. Elsodorta az eseménytelenség, hogy a felesége nem jár haza. Az eseménytelenségnek is van sodra. Lassú, de állandó áradás, mely partot mos. Mint egy áttétes rák. Először van a pánik, a sokk, aztán a reménykedés. És aztán jönnek az eseménytelen hétköznapok. Mert ahogy a koncentrációs tábornak, a ráknak is vannak hétköznapjai. Nem kell kemoterápia, nem, nem, alternatív kezelés kell, mert attól nem hull ki a haj. És akkor jön az alternatív kezelés, napi 10000 mg C-vitamin. Elvégre Szentgyörgyi Albert is megmondta. De aztán egyik nap jön a rosszullét, olyan szinten, hogy mentőt kell hívni. És a kórházban már nincs alternatív gyógymód. Ott kemoterápia van, meg hajhullás. Kemoterápia, amit nem visel el a test.

            A nyár végén a negyvenéves férfi meglátogatta a barátnőbarátot. Addigra már megint kórházban volt, de nem az onkológián, mert onnan kitették. Belgyógyászaton volt, egy ismerős orvosnál. Előbb belgyógyászatilag kell helyre hozni, aztán jöhet a daganat. Mondták neki. Már csak idő kérdése, napok vagy egy-két hét. Mondta a negyvenéves férfinak az ismerős orvos, akivel nem ismerték egymást, de úgy beszélt vele, mintha ismernék. A barátnőbarát olyan kicsi volt az ágyban, mint egy deportált csecsemő. Csak a feje volt normálméretű, és végtelenül ráncos. Az, hogy csont és bőr, nem mond semmit. Itt már nem volt se csont, se bőr, csak valami végtelenül meggyűrődött kicsinyke zsák, aminek a tetejére odagyömöszölték a barátnőbarát fejét. Nem, nem is a fejét, csak a tekintetét. Az még a régi volt. Azzal nézett a negyvenéves férfira. Halkan beszélgettek. Már amennyire a barátbarátnő beszélni tudott a szájszárazságától. Nem is volt szája, csak valami pikkelyes var a helyén. Hogy vannak a feleségével? Kérdezte a negyvenéves férfitól. „Jól”, mondta a negyvenéves férfi. „Olyan ritkán látom, hogy jól.”, ezt nem tette hozzá. Aztán a barátnőbarát azt mondta: „Képzeld, bejön hozzám.” A nőgyógyászról beszélt, akiről végleg bebizonyosodott, hogy az igazi. Majd hirtelen témát váltott. „Hallod? Gyerekek.”, szólt, és feszülten fülelt. A negyvenéves férfi is fülelni kezdett, de nem hallott semmit. Aztán egyszerre meghallotta. Valahol a távolban, az utcán, az életben, kisiskolások mentek hazafelé és csiviteltek.

            Még egyszer látta. Akkor már otthon volt. A negyvenéves férfi hosszan utazott ki a folyóparti házba, ahol egyszer, annak idején szeretkeztek. Abban az ágyban feküdt most is. És szeretkeztek most is, csak kicsit másként. Az a valami, ami egykor a barátnőbarát volt, azokkal a valamikkel, amelyek régen a karjai voltak, átölelte a negyvenéves férfi nyakát, és valamit suttogott a fülébe. Talán azt, hogy rájött, mégiscsak ő az igazi, de ezt nem lehetett érteni, mert már suttogni sem nagyon tudott. A negyvenéves férfi pedig csak ült az ágy mellett, és számolta a perceket. Nem az a hosszú, amíg kiér ide az ember, hanem az a hosszú, amit itt kell tölteni. „Mennem kell”, súgta a barátbarátnő fülébe, „Majd még jövök”. És nem volt bűntudata, amikor egy végtelenül hosszú fél óra után kilépett az ajtón.

            Aztán. Aztán. Aztán. Egyszer még tényleg el akart menni hozzá. De amikor telefonált, a barátbarátnő anyja azt mondta, hogy ne menjen. A lánya már nincs abban az állapotban. A negyvenéves férfi nem sírt, nem lett volna kinek. Viszont végtelen megkönnyebbülést érzett, hogy nem kell megtennie a hosszú utat.

            A barátbarátnő egy szombat hajnalban halt meg. A negyvenéves férfi sms-üzenetet kapott róla. „E. elaludt”, szólt az üzenet.

            Egy hónap múlva, a temetésen a negyvenéves férfi gyászbeszédet mondott.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kollarik.blog.hu/api/trackback/id/tr264530557

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Enchantée · http://greenshark.blog.hu/ 2012.05.22. 09:03:32

Ez hihetetlenül szomorú. :(
Örülök, hogy visszatértél a Negyvenéves férfi történeteivel is.

Kollarik 2012.05.29. 08:57:53

@Enchantée: Az az igazság, Chanti, hogy ez egy régi szöveg, amit bizonyos okból csak most tettem föl. A negyvenéves - jelenlegi állás szerint - csak naplóformában tér vissza. De mindig itt lesz ő, mint 2x2 a 4-ben. :)
süti beállítások módosítása