A negyvenéves férfi naplója
Aki egyszer fontos kérdésben hazudott már (például örök hűséget esküdött, és megszegte azt, vagy egyszerűen hosszú időn keresztül hallgatott valamiről, amit el kellett volna mondania - mert ez is hazugság!), annak hogy lehetne a továbbiakban bármikor is elhinni bármely szavát? A hazugság önmagát gerjeszti, és talán teljesen öntudatlanul, de képtelenné tesz az igazmondásra. Azt mondja fehér, de valójában feketére gondol, igent mond, és nemet ért alatta, azt állítja: "szeretlek", de igazából magát szereti, kizárólag saját magát. A hazugságból ki lehet jönni, akár egy mocsárból, de nagy erőfeszítés, tudatosság kell hozzá. És talán kegyelem is, ki tudja. Lehet, hogy aki egyszer, igazán fontos kérdésben, hazudott már - s ilyenkor elsősorban magának hazudik az ember! -, egy életre megpecsételte a sorsát. Attól még lehet "jó" élete, de hazug élet lesz, amely, így vagy úgy, leleplezi magát. Persze ehhez kell az, hogy az illető morális lény legyen. A baj az, hogy általában az a morális lény, AKINEK hazudnak. Márpedig a legfontosabb, hogy ha hazudtak neki, később mégis tudjon hinni abban, hogy nem csak hazugság létezik. Ez az igazi feladat. Mert a hazugság nemcsak a hazugot képes elemészteni hosszú távon, de azt is, akinek hazudtak.
