„Hogy a feleségem megcsal, régóta tudtam”, mesélte Korompay a második fröccs után,

„de hogy ezzel? Elmúltam negyven, ám ötöt lazán letagadhatnék belőle, egyébként meg olyan vagyok, amilyen - de ez a szánalomhuszár… Ott ült a munkahelyén a lovagipáncélszerűen merev öltönyében, és olyan is volt, mint akit beleerőltettek egy páncélba, letették a számítógépe elé és otthagyták, s most ott izzad és görcsöl az irodai székén. Köszönés nélkül mentem be hozzá, csak annyit mondtam, ki vagyok. Zavartan nyújtotta a kezét, de nem vettem róla tudomást, és mondtam neki, hogy csak pár szót akarok vele váltani. A gépére szegezve a tekintetét azt válaszolta, hogy most nem lehet, mert dolgozik. „Értem, mert te komoly dolgozó ember vagy, persze, akinek csak arra van ideje, hogy elcsábítsa a más feleségét. Nem baj, én azért elmondom, amiért jöttem.”, és belekezdtem a mondókámba. Először is közöltem vele, hogy úgy terveztem, szétverem a képét, de végül nem teszem. Erre elsápadt, és azt makogta, hogy „még szerencse”, de nem hagytam, hogy nagyon beleélje magát a beszélő szerepébe, emelt hanghordozással folytattam, hogy viszont patkánynak tartom azért, amit csinált. Úgy pattant fel a székéről, mintha nem is lovagi páncélban roskadozna, és az ajtóhoz futott, hogy becsukja. Való igaz, elfelejtettem becsukni, amikor bejöttem, s így a titkárnő mindent hallhatott, s hallott is nyilvánvalóan. Szegény fiú, gondoltam magamban, szegény feleségem, most majd elindul a pletyka, ha ugyan el nem indult már korábban, elvégre én magam is pletykákból értesültem bizonyos részletekről. Szegény fiú, gondoltam magamban, és még hangosabban folytattam, hogy ne kelljen a titkárnőnek túlságosan az ajtóra tapasztania a fülét. Elmondtam, hogy nem érdekel, amit a saját feleségével és születendő gyerekével művel, de az, hogy az én feleségemet, akit mindenek ellenére is szeretek, de legalábbis aggódom érte, egyszóval, hogy az én feleségemet milyen zűrzavaros történetbe rángatja bele, az már érdekel. Erre valamit a feleségemről kezdett hebegni-habogni, mire én megjátszott indulattal – és valóban, őszintén mondom, hogy az élvezeten kívül más nem éreztem, élveztem a helyzetet, a feleségem szeretőjének kínlódását és a magam szerepét mindebben – kiabálni kezdtem, hogy a feleségemet csak bízza rám, ne szóljon bele, hogy miként viszonyulok hozzá. Erre láthatóan pánikba esett, és csillapítóan dadogta, hogy nem kell kiabálni, az nem old meg semmit, és ez különben is az ő munkahelye. „Ja, igen”, mondtam neki, „persze, el is felejtettem. Ez egy munkahely, amit tiszteletben kell tartani. Itt csak a más feleségét lehet elcsábítani. Értem. Ritka nagy patkány vagy. Csak ennyit akartam veled közölni.” Elfordultam tőle, és elindultam az ajtó felé. Közben hallottam, hogy nyílik egy másik ajtó, és visszanézve láttam, hogy a belső szobából kijött egy idősebb férfi, nyilván a főnöke, és kérdően nézett a feleségem szeretőjére, de nem foglalkoztam vele, lenyomtam a kilincset, majd az alig sem palástolt érdeklődéssel figyelő titkárnőre villantva lehető legmagabiztosabb mosolyomat, továbbmentem a kijárat felé.”, fejezte be Korompay, és rendelt még egy utolsó házmestert.