3.
Az első napokban viszont szinte semmi másra sem gondolt, mint hogy miként tudna észrevétlen maradni. Ez azért volt számára furcsa, mert otthon mindig a társaság középpontja akart lenni. Illetve akart a fenét, az volt és kész. Egyszerűen úgy született (már a szülőasztalon is csak rá figyelt mindenki), öntudatlanul megkövetelte magának a megkülönböztetett figyelmet. Ha kellett, okos volt, ha kellett, szép, esetleg szellemes, de leginkább mindegyik, így ebben a sorrendben. Csak a tökéletességével (nyilván pedagógiai okokból) némi távolságot tartó, egyébként is rossznyelvéről híres édesanyja terjesztette róla családi körben, hogy szánt szándékkal tör erre a fényben úszó, középponti szerepre. Hogy szinte még be sem toppantak első nap az óvodába, a legtöbb gyerek még az anyja szoknyáját szorongatta, s ő már szabadcsapatot szervezett maga köré az erre kapható kis lurkókból, és rá sem hederített megszeppenten álldogáló, elvileg egész délelőttjét a beszoktatásra szánó, végül azonban megszégyenülten elsomfordáló édesanyjára. Ez a történet azonban nem volt több személyes bosszúnál az édesanyja részéről, aki egyszerre volt büszke és féltékeny a lánya sikereire, s ha ezt felemlegette a családi ebédek alkalmával, annak mindig viharos összeveszés, majd még viharosabb, egymás karjába omlós kibékülés lett a vége. Mindez azonban nem akadályozta meg az édesanyját abban, hogy a következő alkalommal újrakezdje. De őt sem abban, hogy valóban ő legyen minden potenciális társaság középpontja. Így volt ez az általános és középiskolában, és később az egyetemen is. Nem tett ezért a szerepért ő semmi gyanúsat, sosem próbálta szervezni az embereket, nem próbált diákönkormányzati vezető lenni, sőt messziről kerülte az efféle közösségi megnyilvánulásokat. Egyszerűen csak volt. Méghozzá olyan, amilyen. Aki köré odagyűltek az emberek. Ő pedig – elegánsan, mint egy grófnő – élvezte a helyzetet.
A párizsi helyzetet viszont eleinte nagyon nem élvezte. És maga sem értette, miért. Elvégre ő akart mindenáron kijutni. Neki egyszer el kell mennie Párizsba. Hiszen már nyolcévesen kitalálta, amikor Berta néniék polcán föltűnt neki a kis konzervdoboz, rajta a felirattal, amit kibetűzött és hangosan ki is mondta a felnőttek nagy derültségére: „a-i-r-de-pa-ris”, és akkor Berta néni felvilágosította, hogy azt „ájrdöpárisz”-nak kell ejteni és párizsi levegőt jelent, mert az van a dobozban, annak a csódálatos, így mondta, csódálatos városnak a levegője, és akkor ő elképzelte, hogy felbontják a dobozkát és az egész szobát elárasztja a csódálatos levegő, de Berta néni azt mondta, nem szabad, ez szuvenír, kivette a kezéből és visszatette a polcra. És ő attól kezdve tudta, hogy el kell oda mennie: oda, ahol még a levegő is más. És nem csak úgy elmenni (ahogy egyik nyáron a szüleivel befizettek egy utazásra, egy hetet kint töltöttek, és az Eiffel- toronytól a Mona Lisáig mindent, értsd mindent láttak, vagyis valójában semmit), hanem ott lenni, megtapasztalni a várost – ahogy egy férfi és egy nő sem az első csókkal, sőt nem is az első szeretkezéssel tapasztalja meg egymást. Hanem azzal, ahogy felébrednek egymás mellett, kinéznek az ablakon és rágyújtanak egy cigarettára. Érezni akarta az első slukkot a szájában egy párizsi reggelen, amikor nem az jár a fejében, hogy hány műemléket vagy múzeumot kell bejárnia aznap. És erre itt volt ez a megérkezése utáni első időszak, amikor még a cigaretta sem esett jól. Fölébredt reggel, alig akaródzott kibújnia az ágyból, aztán persze rögtön rágyújtott, mert mi mást csinálhatott volna, de az egésznek nem volt semmi hangulata. Annyi maradt belőle, hogy húzza még egy kicsit az időt, mielőtt kimerészkedne a zuhanyzóba. Minél inkább surranva a folyosókon, nehogy észrevegye valaki, nehogy valakivel is szóba kelljen elegyednie.
