7.
És ezután elkezdődött valami, amit jobb híján új időszámításnak nevezhetnénk, és ez az új idő már számítógépen számítódott, nem mintha addig nem használta volna a gépét, persze hogy használta, minden este bekapcsolta, hogy várjon Dani bejelentkezésére, és végre jól összeveszhessenek és teljessé válhasson a napja a jól megérdemelt esti sírással, de Anna megismerése után már nem voltak gép nélküli üresjáratok, a gép, pontosabban az msn ezentúl úgy tartozott a mindennapjaihoz, mint korábban az esti sírás, ami feltűnés nélkül minden esti lázas izgalomnak adta át a helyét: minél gyorsabban elaludni, hogy minél hamarabb lehessen újra bekapcsolni a gépet. Sőt valójában nem is esti izgalom volt ez, hanem hajnali, hiszen addig tartottak a chat-csaták Annával.
Anna egy másik kollégiumban lakott, egyazon kampuszban, de a hatalmas park egy túlsó pontján, a „Tunéziai házban”. Ő viszont a „Mexikói”-ban. A kampusz ugyanis házakra volt osztva, és mindegyik házat arról a nemzetről nevezték el, amely az építési költségeket fedezte. Ami azonban nem jelentette azt, hogy egy adott házban csak az építtető nemzet ösztöndíjasai lakhattak, mert egy rendkívül demokratikus rendelkezés szerint a lakók legalább ötven százalékának más országbelinek kellett lennie. Így kívánták biztosítani a népek minél teljesebb keveredését. Ez annyira sikerült, hogy neki például az egyik szomszédja kínai volt (vagy japán, vagy koreai, esetleg vietnámi - képtelen volt kiismerni magát a távol-keleti embertípusokban; ráadásul ezt a szomszédját is csak annyira ismerte, hogy egyszer kétszer óhatatlanul belefutott a zuhanyzóba menet), a másik pedig egy olasz lány, akit még sohasem látott, de annál többet hallott hajnalban hazajönni, amikor a tűsarkú cipőjének gátlástalan kopogása ébresztette, hogy aztán hosszú ideig ne tudjon visszaaludni az üvöltő mobiltelefonálásától. Hiába érezte magát elméletben mindig is nyitottnak az idegen kultúrák iránt, az első napokban egyáltalán nem találta elragadónak a nemzetiségek vegyítésének merész ideáját.
De aztán jött Anna, és egyszerre minden megváltozott. Anna ugyanis öt perc alatt mindenkit ismert a saját házában, és ahogy betette a lábát az övébe, tíz perc múltán már ott is „spanjai” voltak. Mindig ezt a szót használta, „span”, és neki mindenki „span” volt, akivel egyszer szóba elegyedett, de való igaz, hogy nem lehetett vele úgy végigmenni a folyosón, hogy ne ütköztek volna ismerősbe. Hol egy algériai fiúba, hol egy cseh lányba, hol pedig egy mauritiusi testvérpárba. És akkor az algériai fiú meghívta őket egy couscous-partyra a harmadik emeleti közös konyhába, vagy a cseh lány javasolt egy mozizást, esetleg a mauritiusiak hívták ki őket egy pingpongmeccsre. Annával minden lehetséges volt.
És ettől kezdve már nem csak Annával csetelt, még ha elsődlegesen vele is, hiszen az ismerkedés legfontosabb célja az msn-címek kicserélése volt, fölvenni egymást egymás címlistájára, és ilyen módon tartani a kapcsolatot. Mert jó volt, persze hogy jó bárkivel összefutni az előcsarnokban egy rövid trécselésre és forrócsokizásra az automatából, vagy együtt kirándulni a park túlsó felében lévő menzára, de az igazi az volt, amikor az ember az egész napi könyvtárazás után hazatért („haza”, mert gondolatban már így emlegette a néhány hét alatt mégiscsak belakott szűkös kis odúját), és első dolga volt (még a pisilést és a kézmosást is megelőzően), hogy bekapcsolja a gépet, csatlakozzon a netre, és megnézze, ki „van fenn”. Mert valaki mindig fenn volt az msn-en Anna spanjai közül, akik már legalább annyira az ő spanjai is voltak. És akkor lehetett néhány szót váltani Jannal, a svéd sráccal, aki minden elvárás ellenére sem volt magas és szőke, sokkal inkább barna és középtermetű, viszont jó humora volt, és szinte mindig meg lehetett találni az msn-en, mintha csak azért jött volna Párizsba, hogy egész nap a számítógépe előtt üljön. Vagy Annával, egy másik Annával, egy lengyel lánnyal, akit ezért az ő Annájával csak „a polka”-ként emlegettek, és akinek mézszínű haja volt, és egyébként is volt benne valami mézszerűen édeskés, a fiúk ragadtak is rá, vagy még inkább ő ragasztotta magára a fiúkat, ami eléggé idegesítő volt benne, mondhatni ki nem állhatták, folyton rajta köszörülték a nyelvüket, és mégis jó volt esténként néhány szót váltani vele, ha másért nem, hát azért, hogy meglegyen az aznapi kibeszélni való. De ugyanígy lehetett szóba elegyedni a török Okayjal, a holland Frankkal, a német Hansszal, nem beszélve a rengeteg tunéziairól, marokkóiról és algériairól, akik közül néhánynak nem is tudta a pontos nevét (mert a többségük valamiféle fantázianéven jelentkezett be az msn-re), de nem is volt fontos, csak az a néhány szó, amellyel megbizonyosodhatott arról, hogy tényleg nem ő az egyetlen hajótörött ezen az immár nem is annyira lakatlan szigeten.
