8.
De gyakran nem is vágyott arra, hogy bárkivel beszéljen (na persze Annát nem számítva, akinél fel sem merülhetett, vágyik-e a társaságára, Anna jelentkezett magától, ha nem msn-en, akkor telefonon, vagy egyszerűen megérkezett, akár az éjszaka közepén, olyan természetességgel, mintha a saját szobájába tért volna haza), egyszerűen csak bekapcsolta a gépet, bejelentkezett, de „rejtve kapcsolódva”, hogy lássa, ki van fenn, de róla ne tudja senki, és aztán leült megnézni a postáját, vagy tanulni, vagy egyszerűen csak olvasni, és közben föl-fölpillantott a képernyőre, hogy lássa a többiek ki-bejelentkezéseit vagy folyamatos fönt tartózkodását. Ami egy kicsit olyan volt, mintha odahaza lett volna a saját szobájában, és kívülről beszűrődött volna hozzá a szülei neszezése.
És így aztán, szépen lassan, anélkül, hogy valójában észrevette volna, az „otthon” fogalma is átalakult. Pontosabban az „otthon”-ból „odahaza” lett, homályos valami, aminek persze hogy volt realitása, hiszen a szüleivel rendszeresen beszélt telefonon, és Danin kívül a nővérével is rendszeresen csetelt, de valahogy ez egy másfajta realitás volt. Mintha ezzel az öntudatlan, „otthon”-ból „odahazá”-vá történt átalakulással az egész fogalom átkerült volna egy másik dimenzióba. Egy olyan dimenzióba, ahová neki is volt ugyan bejárása, de ahol, feltételezhetően időlegesen, mindennek – szülőnek, nagyszülőnek, nővérnek és barátnak egyaránt – kissé elmosódtak a körvonalai. Nem nagyon, csak mint a külvilágéi, amikor az eső áztatja az ablaküveget. Márpedig a párizsi eső mindennek elmosta kissé a kontúrjait, ami nem tartozott az Anna teremtette világhoz.
És ez aztán még jobban megnehezítette a Danival folytatott esti beszélgetéseket. Mintha Dani megérzett volna valamit az egészből, és még hevesebben vetette bele magát ezekbe a kötelező gépi párbeszédekbe, még intenzívebben, sőt már-már követelőzően nyújtotta a lehető leghosszabbra az aznapra eső kapcsolattartási penzumot. Ami nyilván nem volt igaz. Mert olyan nincs, hogy igaz, csak érzések vannak, kósza érzések. Például, hogy Daniból „kapcsolattartási penzum” lehet. Belőle, aki nem is olyan régen (néhány évszázada) még az egyedüli véres, vagy még inkább könnyes valóság volt, akinek a szavaihoz minden este oda lehetett bújni (még akkor is, ha ezekből a szavakból szinte mindig szócsata, sőt nyelvi háború lett, ami azonban nem változtatott ezeknek a szavaknak a jelentőségén, és főként az egész napos várakozáson, ami őket megelőzte), neki lehetett támasztani a hátat és nyerni egy kevés túlélési kurázsit - most pedig néha már az is előfordult, hogy oda sem figyelt arra, amit Dani mondott. Dani beszélt, szavakba foglalt egy másik, nyelvivé zsugorodott valóságot, amely éppen ezért többnyire jelentés nélküli hangsor volt csupán. És ezért Dani gyakran hiába veszekedett, követelőzött a virtuális valóság másik dimenziójában, ő már szinte fel sem vette az egészet, valahogy megpróbálta leszerelni néhány ügyesen elhelyezett szóval, de ha nem ment, hát annyi baj legyen, majd kiengeszteli másnap.
