9.
Sokkal fontosabb volt, mi van Annával. Mi van Annával, és mi van Pedróval. A Pedrókkal: Pedro 1-gyel és 2-vel. A két… - hová valósival? Talán Peruba vagy Bolíviába. Vagy máshová, a világnak abba a túlfelébe, ami annyira egzotikus, mert dzsungelek meg indiánok meg kávé- és kábítószer-ültetvények meg annyi minden, ami olyan messze van és mégis közelebb, mint az „odahaza”, mert Pedro 1 és 2 minden este erről beszélt az egyetemi menzán. Vagyis nem erről, mert szinte másról sem adtak elő, mint az informatikai tanulmányaikról, ami persze rém érdekes volt, főleg mert ő annyit konyított az egészhez, hogy be tudta kapcsolni a gépet és föl tudott menni a netre, de a Pedrók szavaiban, teljesen függetlenül attól, amit mondtak, más világok nyíltak. És persze azért is jó volt a két Pedro, mert ha már századszor dobta le őt a hihetetlenül szeszélyes (komolyan: mint egy első kapcsolatát élő pesti bölcsészsrác) mobilinternet, akkor lehetett nekik szólni, főként Pedro 1-nek, aki – mily szerencsés véletlen – alig három ajtóval odébb lakott a koleszban, és máris megcsinálták. Vagy legalábbis elbeszélgettek vele. Főleg Pedro 1.
Pedro 1 nem volt kifejezetten szép. De meg lehetett szokni. Persze Pedro 2-t is, aki olyan volt, mint egy kis robot. Artuditu. Nagyon helyes, olyan kis aranyos, csak nagyon más. Valahogy nem lehetett komolyan venni. Pedig egyébként annyira komoly volt. Pedro 1 viszont más volt. Vagyis ő is más volt, csak másként. Ő ha beszélt – azzal az elképesztő spanyol, vagyis perui vagy ecuadori akcentusával -, az tényleg olyan volt, mintha az Amazonas szólalna meg. Vagy az Andok. Vagy egy Marquez-regény hőse, Florentino Ariza vagy Aureliano Buendia, aki aztán a lehető legmágikusabb realizmust varázsolja elő a tarsolyából. Pedig Pedro 1 csak olyanokat mesélt, hogy nincs esernyője (neki sincs), mert minek, hiszen odahaza (ami egy kicsit más odahazát jelentett) csak autóval közlekedik. A házban lemegy a mélygarázsba, beül a kocsiba, elmegy valahová, ahol szintén mélygarázs van, aztán ennyi. Ez valahogy hihetetlen volt, de mégis hihető, mert abban a világban minden lehetséges. Abban a világban, ahol indiánok élnek a dzsungelek mélyén, akiknek semmi kapcsolata a valósággal, logikusnak tűnt, hogy mélygarázsok rejtekében is élnek egyesek, ha nem is indiánok, akiknek szintén semmi kapcsolata a valósággal. Főként az esővel. S attól kezdve sokkal gyöngédebb iróniával nézte, ahogy Pedro koromfekete haja szétázott a párizsi esőben.
Pedróé, mert Pedro 1-ből lassan (vagy talán nagyon is gyorsan, ki tudja ebben a kaotikus időszámításban, amelyben már nemcsak, sőt nem is elsősorban Dani esti bejelentkezései, hanem Anna, sőt az egész kollégium chat- és egyéb jelenléte, valamint Pedro történetei jelentették a viszonyítási alapot) kizárólagos Pedro lett, Pedro 2-ből pedig valóságosan másodlagos Pedro, akit már csak Artudituként emlegettek, és nem is volt különösebb jelentősége, ott csipog-e mellettük. Pedro viszont… - hogy is volt Pedróval? Vagy inkább hogy kezdődött? Mert persze kezdődött valahogy, de aztán ténylegesen elkezdődött. Talán azzal a Neruda-idézettel. Daninak akart kiírni valamit, kitenni az msn-profiljára, mert előző este megbántotta, amiben nem volt semmi rendkívüli, mert Dani mindig megbántódott, vagyis mindig megbántódtak egymásra, ez már bevált, normális kommunikáció volt köztük, de most, vagyis másnap mégis zavarni kezdte a dolog, lelkifurdalása támadt, mert érezte, hogy ő viszont nem bántódott meg eléggé, sőt voltaképpen egyáltalán nem, ahogy egy ideje már nem tudott igazán megbántódni, és ez most zavarni kezdte, mert úgy érezte, nem fair Danival szemben, aki talán tényleg, őszintén megbántódott, és egész nap az esti beszélgetésre vár, hogy újra megbántódhasson, és nyilván azt hiszi, ő is így van vele, és próbált is egy ideig tényleg haragudni rá a veszekedés miatt, valódi fájdalmat érezni, ám amikor nem ment, hiába is próbálkozott, egyszerre valódi fájdalmat érzett, hogy mért nem érez valódi fájdalmat, és elfogta a bűntudat, és úgy próbált vezekelni, hogy valami szép idézetet keresett a neten, amit kitehet Daninak, és akkor bukkant erre a Neruda-szonettra, ami úgy végződött, hogy „s azóta azért vagyok, mert te is vagy, / azóta vagy, vagyok, vagyunk mi ketten, / s leszek, leszel, leszünk most már örökre”, és ez megtetszett neki, beírta az msn-re, és reménykedett, hogy Dani minél előbb bejelentkezik. Helyette azonban Pedro jelentkezett be, rácsetelt, és megkérdezte, mit írt ki, mert a Neruda-név felkeltette az érdeklődését. És akkor ő lefordította neki franciára, mire kiderült, hogy Pedro ismeri Nerudát, ismeri a Száz híres szonettet, és tett valami megjegyzést a fordításra. És akkor szó szót követett, ő védte a fordítót, és próbálta megmagyarázni Pedrónak, hogy verset nem lehet fordítani, pontosabban csak úgy lehet, ha új verset ír a fordító, Pedro viszont a csökött, informatikus agyával ezt nem értette, kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig az eredetiben az nem úgy van, és mi az, hogy nem lehet lefordítani, akkor minek az egész, pedig spanyolul mennyire szép, és verte a mellét, már amennyire csetelés közben lehet verni a mellet, hogy ismeri az eredetit, csak úgy csöpögtek az önhittségtől a szavai, a francia szavai attól a gusztustalan bolíviai vagy venezuelai öntudatától, és ezen ő annyira fölhúzta magát, hogy hagyta a gépet és átrohant Pedro szobájába, ahol üvölteni kezdett, hogy mit képzel, ki a franc ő, hogy fikázzon egy nagy magyar költőt, aki mellesleg zseniális műfordító, és amíg ordított, Pedro pedig zavarában heherészett, azon gondolkodott, mi a franc történt vele, hogy csak úgy ukmukfukk ordítozni kezd egy majdhogynem vadidegennel.
