10.
És akkor elkezdődött valami. Elkezdődtek beszélgetések, amelyek nem csak számítógépes problémákról, nem pusztán egymástól távoli világok megidézéséről, s főként nem az idő szavakkal való kitöltéséről szóltak. Hanem szóltak Nerudáról, szóltak Marquezről, sőt Borgesről meg Vargas Llosáról, arról az irodalomról, amely részben annyira egzotikus volt, mint az általa ábrázolt mágikus valóság, másrészről viszont otthonos volt, mert felidézte a nagypapát, aki először adott a kezébe dél-amerikai könyvet, talán a Júlia néni és a tollnokot, és felidézte azokat a vég nélküli balatoni olvasásokat, amikor a nyári hőség elől elbújt a parasztház szobahűsébe, és egész délutánokon keresztül Limába, Buenos Airesbe vagy Macondóba álmodta magát. Mert Pedróval, bármilyen meglepő is volt egy szoftvergüzütől, végre lehetett irodalomról beszélgetni. Vagyis nem általában irodalomról, mert ahhoz azért nem sok köze volt, de azokról az írókról, a száz év magányok, elágazó ösvényű kertek és világvégi háborúk szerzőiről, akik Pedrónak nem is annyira írók voltak, mint inkább valóság, ahogy az ő számára is valóság volt, bármennyire álomszerű is, a Neruda-vers fordítója, a klasszikus arcélű, pocakos öreg bácsi, akit a nagyapja mutatott neki egyszer odahaza a villamoson.
Talán ezzel kezdődött. De talán mással is. Annával, aki megbolondult. Annának ugyanis vőlegénye volt otthon, tisztes szándékú, becsületes érzelmű, derék magyar fiú (olyan, akinél nem kérdés, kokárdát tűz-e március 15-én, mert még a pizsamáján is azt visel), aki nemcsak a vőlegénye volt, csak úgy bele a vakvilágba, hanem feleségül akarta venni. Komolyan. Húszévesen. És ez Anna számára az első időkben, a megismerkedésük és a Párizs-felfedezős közös séták idejében úgy volt szilárd alap, amire minden épült, ahogy az ő számára Dani esti msn-bejelentkezései jelentették a viszonyítási pontot. Vagy még inkább úgy. Mert Dani tény volt, megkérdőjelezhetetlen, de csak múlt és jelen idő, mert a jövő az ő számára nem jelentett valóságot. Pontosabban jelentett, de nem gondolkodott róla. Anna viszont legkevesebb ezerszer mesélte el nekik az esküvőjük részleteit, az esküvőjükéit, ami még nemhogy nem történt meg, de még a szervezése sem kezdődött el. Anna hatalmas habos-babos esküvőt álmodott abba a dél-alföldi kisvárosba, ahol felnőtt, ahol ott lesz mindenki, aki számít, az egész kiterjedt rokonság és a még kiterjedtebb baráti kör, tehát ő is, az új, a párizsi barátnő, és magyarázta neki, hogyan kell majd leutazniuk oda Danival, az utazási módozatokat, átszállásokat ecsetelte, jó hogy a menetrendet nem kötötte az orrára, és azt külön hangsúlyozta, hogy majd náluk kell megszállniuk, mert akkora a szülői ház, mint egy kastély, és mindezt olyan megveszekedett határozottsággal, hogy látnivaló volt, ez nem terv Anna számára, hanem valóság, ahogy Annában minden azonnal valósággá vált, amit eltervezett, legyen szó a majdani esküvőjéről vagy egy másnapi sétáról a Luxemburg-kertben.
Anna számára egyvalami nem volt valóság, a kapcsolata Mamadouval. Mamadou Maliból jött, informatikát tanult Párizsban, és szép volt, nagyon szép. Mintha az Ezeregyéjszakából lépett volna elő: fekete volt, mint az ében, magas és izmos, mint egy abesszin királyi testőr, és a fogai vakítottak, mint a csiszolt elefántcsont. Mamadou maga volt a két lábon járó testi tökély, egy Marquez-regényben biztosan megadták volna érte a testsúlya értékét színaranyban a rabszolgapiacon (de ez csak neki jutott eszébe, mert Pedrónak hála állandóan, vagyis amikor épp ráért a cseteléstől vagy egyéb annás és pedrós elfoglaltságaitól, Marquezt olvasott franciául - vagy Vargas Llosát vagy Borgest, de leginkább valamiért Marquezt). És egy idő után Anna is mindent megadott volna azért, hogy Mamadouval legyen.
Ő ezt eléggé aggódva figyelte, mert jól látta, hogy Anna számára Mamadou nem valóság, hanem valami különleges hipnotikus állapot, amelyben az ember gátlástalanul léphet ki rendes önmagából. Valami, amibe Anna, a becsületes mélymagyar családi hagyományokon edződött dél-alföldi leányka (aki igen különös megjegyzéseket tudott néha tenni a kollégium különböző emberfajtáira – amiben az volt a legérdekesebb, hogy mindez a legkevésbé sem akadályozta meg abban, hogy bárkivel is barátkozzék) belegyömöszölhetett mindent, amitől ösztönösen irtózott, de ami épp ezért vonzotta is ellenállhatatlanul. Anna úgy mesélt eleinte a Mamadouval folytatott beszélgetéseiről, mintha éppen egy egzotikus országból érkezett volna vissza, ahol kígyópörkölttel etették, ami nem is volt olyan rossz, de meg nem próbálná még egyszer, mert ugyan már milyen dolog kígyópörköltet enni. De aztán hamarosan kiderült róla, hogy ellenállhatatlanul vágyik a kígyópörkölt különös ízére.
